Nagyböjt 2. hete, szombat – Lk 15,1-3; 11-32
Örülünk-e annak, hogy az Egyházhoz tartozhatunk?
A mai evangéliumi részlet cselekménye az irgalmas atya házához kötődik. Ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, majd ebbe tért vissza. Itt élt az idősebb testvér is.
A fiatalabb fiúnak nem az volt az igazi vétke, hogy már atyja életében elkérte a jussát, utána pedig elhagyta az atyai házat, hanem a szeretetlensége. A mi botlásaink lényege sem csupán egy törvény vagy parancs megszegése, hanem a mennyei Atya szeretetének a visszautasítása.
A fiatalabb fiú kényszernek, ugyanakkor unalmasnak érezte az atyai házat. Úgy gondolhatta, hogy ha a maga feje után megy, akkor majd kiteljesedik az élete. De helyette a beszűkülés, az emberi kapcsolatokból való kizuhanás, a rabszolgaság és az állati szint alá való lezüllés lett a vége. Végső soron minden önző tettünknek ez a következménye.
Az idősebb testvérnek szintén helye volt az atyai házban. A történet végén mégsem akart oda belépni. Nemcsak a hizlalt borjú miatti irigységét árulta el, hanem a barátaival való mulatozás vágyát, sőt tisztátalan vágyait is, amikor öccse vétkét úgy foglalta össze, hogy: „ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta”! Erről egyáltalán nem volt szó a példabeszéd történetében.
Végső soron kiderült, hogy az idősebb fiú sem érezte magát jól soha az atyai házban (ő is börtönnek érezte azt). Felhánytorgatta engedelmességét, de valójában tele volt lázadással, elégedetlenséggel, háborgással, az apja iránti szeretetlenséggel, testvére iránt pedig gyilkos indulatokkal. Az ő szájából egyszer sem hangzott el az atyám szó. Testvérét pedig csak úgy emlegette, hogy „ez a te fiad”, ami azt jelentette, hogy megtagadta őt, mint testvért. Nem tudjuk, hogy később bement-e a házba.
Vajon mi jól érezzük-e magunkat az irgalmas Atya házában (az Egyházban)? Mit jelentenek nekünk az Isten részéről az olyan a kijelentések, hogy gyermekem? Továbbá hogy: „te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied”. Nem feledkezünk-e meg arról, hogy Isten személyesen mindig velünk akar lenni? Ez az ő neve! Én az vagyok, aki mindig veled vagyok (vö. Kiv 3,14).
Rádöbbenünk-e arra, hogy a legnagyobb gyalázat az Isten iránti hálátlanságunk, illetve szeretetlenségünk? De gyalázatunkat meglátni, valamint átérezni még kevés. Vajon ezt megbánjuk-e? Vissza akarunk-e térni az atyai házba? Az őszinte szentgyónás a nagyböjt lényeges része. Mert mi magunk nem moshatjuk le a gyalázatot, csupán felismerhetjük, szégyellhetjük, bevallhatjuk, megbánhatjuk. Egyedül a végtelenül irgalmas Isten veheti le rólunk a gyalázatunkat, aki vár, elénk siet, a nyakunkba borul, átölel és megcsókol minket.
Jézus mondja: „Nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen” (Lk 15,7).
Az Istenhez és az Egyházhoz való tartozás öröme töltsön el mindnyájunkat!