Szeptember 23. Évközi 25. hét, péntek

Évközi 25. hét, péntek – Lk 9,18-22

El tudjuk-e fogadni a szenvedő Krisztust?

Egész életünknek mindössze két, igazán fontos kérdése van. Kinek tartjuk Krisztust? Szeretjük-e Őt?

Ma lehetőséget kapunk arra, hogy az első kérdésre ismét válaszoljunk. Máté evangéliumából tudjuk, hogy ha igaz választ adunk arra, hogy kinek tartjuk Krisztust, akkor megmondja, hogy Ő kinek tart minket.

A hiteles válaszadásban segítségünkre lehetnek a közelmúlt ünnepei (Fájdalmas Szűzanya, a Kereszt felmagasztalása, Szent Ferenc sebhelyei). Higgyünk az értünk szenvedő Krisztusban, aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8)! Ő bennünk folytatja szenvedését ennek a földi világnak a végéig.

Szent Lukács a mai evangéliumi szakaszban egy fontos körülményre hívja fel a figyelmünket. Jézus kérdésére azután került sor, hogy „Jézus egyedül imádkozott”. Neki is imádságra volt szüksége, hogy elfogadja a küldetésétől elválaszthatatlan keresztet majd a Színeváltozás hegyén és később a Getszemáni kertben.

Nekünk is az ő igéjének imádságos hallgatására, valamint az Eucharisztia ünneplése által a Vele való egyesülésre van szükségünk ahhoz, hogy Pál apostollal együtt teljes szívvel tudjuk mondani: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Egyedül a bensőséges, személyes imában ismerhetjük, illetve tanulhatjuk meg, hogy kicsoda nekünk Krisztus. Mert ahogyan Péter sem a maga erejéből adott hiteles választ Jézus kérdésére (nem a test és a vér nyilatkoztatta ki neki), úgy nekünk is isteni segítségre van szükségünk.

Ne féljünk a fölöttünk őrködő Istentől! Ő nem mér ránk erőinket meghaladó szenvedéseket! Isten az ő Fiának keresztjét minden emberi félelem kellős közepén állította fel. Jézus lett minden emberi félelem feloldója, Benne ott van az Atya, Benne összeér az ég és a föld, az érthető, valamint az érthetetlen, a távoli, illetve a közel való. Nem csupán Benne van az Isten, hanem a mi szívünkben (az én szívemben) is, Akit magamban hordozva így lehet megszólítani: „Atyám”.

A bennünk élő Jézus Krisztus képes feloldani félelmeinket és szorongásainkat. Ő a mi orvosságunk, az egyetlen menekülésünk, az oltalom, illetve a kapocs munkánkban és félelmeinkben, az életünkben, a halálunkban, az egyetlen villámhárító, amely levezeti félelmeinket.

Jézus itt van ma is, kettős megterített asztalával. Figyeljünk Rá, adjuk oda Neki magunkat, aztán vegyük Őt magunkhoz! Engedjük, hogy átváltoztasson minket önmagává! Legyünk eggyé Vele, most és mindig, mindörökkön örökké!