Augusztus 8. Szent Domonkos – 2Tim 4,1-5; Mt 5,13-16
Mennyire vagyunk tudatában annak, hogy mi a hivatásunk, illetve annak, hogy mi a küldetésünk a világban?
Szent Domonkos 1170-ben Spanyolországban született, egy gazdag, vallásos, nemesi családban. Bolognában halt meg 1221-ben. Assisi Szent Ferenc kortársa volt, akivel személyesen is találkozott.
7 éves korától kezdve pap nagybátyja nevelte. Tőle került a palenciai egyetemre, ahol 10 évig teljesen a bölcseleti és teológiai tanulmányoknak élt. Már 28 éves korában kanonok lett.
Püspökével többször járt diplomáciai küldetésben. Egy ilyen alkalommal találkoztak Dél-Franciaországban azokkal a pápai követekkel, akik az albi eretnekségek megszüntetésén tanácskoztak. Ekkor határozta el, hogy teljesen az igehirdetésnek és az eretnekek megtérítésének szenteli az életét. Kifejezetten az apostolkodás céljából megalapította a Prédikátorok Rendjét. Szakítva a megszokott szerzet-típussal, eltörölte a helyhez kötöttséghez kapcsolódó szabályokat, a kézi munka helyébe pedig a tudományok művelését állította, hogy a rend tagjai minél sikeresebben prédikálhassanak.
Mindnyájan igyekezzünk megtalálni, hogy saját személyünkre szabottan milyen hivatást, illetve küldetést kaptunk Istentől! Nekünk nem az a hivatásunk, hogy valamilyen prédikálásra hivatott szerzetesrendben teljesítsük a küldetésünket. Jézus nem valamilyen szerzetesrendre gondolt, amikor azt mondta, hogy: „ ti vagytok a világ világossága”. János evangéliumában önmagáról állította, hogy: „én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Egyedül Ő a világosság. Mi annyiban és akkor vagyunk világosság, ha Jézushoz kapcsolódunk, mint az elektromos izzó, amely az energiaforrástól kapja világító erejét.
Amikor Jézus a föld sójának, valamint a világ világosságának nevezett bennünket, ezzel azt a küldetést bízta ránk, hogy mi is képviseljük a világban az Atya jóságát, amit földi életében Ö képviselt. A só ízt ad az ételnek, és egyúttal megőrzi a romlástól. Ha nem a saját hasznunkat, illetve nem a saját dicsőségünket keressük, hanem jóízűen tesszük a jót, akkor Őt dicsőítjük meg. Az önzetlen jótettek teszik életünket ízessé, követhetővé, jó példává, erőt adóvá mások számára. Mert a jó példa erőt ad.
Az üdvösségünknek az a feltétele, hogy megismerjük, illetve elfogadjuk Istennek ránk vonatkozó tervét, amely elsősorban az Ő szeretetének elfogadását, valamint viszonzását foglalja magába. Ha szeretjük az Istent, akkor teljesítjük akaratát. Isten pedig „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Ez a hivatásunk, ez a küldetésünk! Ha igazán szeretjük Istent, akkor úgy szeretjük azokat, akiket szeretteinknek hívunk, hogy mindent megteszünk azért, hogy velük együtt mindnyájan üdvözüljünk.