Évközi 31. hét, csütörtök – Lk 15,1-10
Engedjük-e és akarjuk-e, hogy Istenéi legyünk?
Emberileg felelőtlenségnek tűnhet, hogy egy pásztor otthagyja az egész nyáját, hogy az egyetlen eltévedt bárányát megkeresse. Azt gondolnánk, hogy ne menjen sehová, ne veszélyeztesse a többi bárány életét! Nyugodjon bele és vigasztalja magát azzal, hogy a többség megvan! A Jó Pásztor számára azonban minden bárány fontos. Nem elégszik meg a 99 százalékos eredménnyel.
A Mennyei Atya minket a Fiára bízott, aki úgy értékel minket, mint egy asszony a hozományát, amelyből ha csak egy drachma is elgurul, mindent megtesz érte, hogy megtalálja. Vigyáz ránk, hogy senki ne vesszen el. Isten mindenkit üdvözíteni akar, mindenkinek meg akar bocsátani. Ezért az Irgalom Istene elindul,
hogy megkeresse az elveszetteket. Keresi azokat, akik bűneik tövisbokrában vergődnek, vagy elgurult pénzként hevernek bűneik porában.
Minden hasonlat sántít. Érvényes ez Jézus példabeszéd-hasonlataira is. Mert mi rosszabbak vagyunk, mint az elcsatangolt bárány, vagy az elgurult drachma. Ezek ugyanis nem mondják a gazdájuknak, amikor rájuk talál, hogy hagyj békén, én nem vagyok elveszve! Mi viszont ezt is megtehetjük, arra hivatkozva, hogy nem vagyok egy birka vagy egy tárgy, én szabad vagyok, azt teszem, amit akarok, senkinek semmi köze a magánéletemhez.
Isten nem kényszerít erőnek erejével a nyájba való visszatérésre, nem bánik velünk úgy, mint egy tárggyal, nem alkalmaz kényszerítő eszközöket, még a lelki terror kifinomult módszereit sem. Türelmesen vár.
Talán most, Halottak Napja után alkalmas az idő, hogy elfogadjuk, sőt örüljünk annak, hogy nem vagyunk a magunkéi. És főleg, engedjük, sőt közreműködjünk abban, hogy megvalósulhasson, amit Szent Pál a rómaiaknak írt hogy akár élünk, akár halunk, egyaránt az Úréi vagyunk (Róm 14,9), vagyis hogy életünk és halálunk egyaránt az Úr kezében van, ő rendelkezik felettünk. Tehát nem magunknak élünk és halunk meg, hanem az Úrnak.
Amíg magunknak élünk, Isten elveszett drachmája vagyunk. Vállalnunk kell, hogy Isten pénzecskéje legyünk, és az Úr kereskedjen velünk. És azt is el kell fogadnunk, hogy Isten nyájához tartozzunk, ahol az Úr gondoskodik rólunk és vezet minket. Vissza kell térnünk a nyájhoz, ahol persze alkalmazkodnunk kell, tekintettel kell lennünk egymásra, sőt, engednünk kell, hogy levágják a gyapjunkat, hogy másoknak meleg ruhája legyen, stb. Ez a megtérésünk lényege, ezt kell elfogadnunk.
Sok minden/ki elől elmenekülhetünk a földi életben. De önmagunk elől és Isten irgalmassága elől hová bújhatnánk? Ha mégis bujdosásra adtuk volna a fejünket, találjunk rá végre bűnös önmagunkra, és engedjük, hogy Isten irgalma ránk találjon! Ebben a kölcsönös megtalálásban Isten öröme és a mi örömünk is találkozhat. Adja meg nekünk az Isten annak megtapasztalását, hogy milyen jó érzés és boldogság Istennek és az embereknek a szolgálatára élnünk!