Évközi 21. hét, hétfő – Mt 23,13-22
Nem vagyunk-e képmutató, álszent farizeusok?
Mindnyájunkat megkísért a farizeusi magatartás. Sajnos, a képmutató lelkületet másokban könnyebben felismerjük, mint önmagunkban. Akiben viszont nem merül fel ennek a lehetőségnek a gyanúja, ott nagy a veszélye a képmutatásnak. A képmutató embert bosszantja, sőt felháborodást vált ki belőle, ha ezzel gyanúsítják.
Ma általában azt az embert nevezzük szerepjátszó, képmutató, álszent farizeusnak, aki számára nem az Isten véleménye a fontos, hanem az emberek előtt szeretné vallásosnak mutatni magát. Belső ürességét külsőségekkel, ájtatossági gyakorlatokkal kendőzi. Azon fáradozik, hogy eljátssza a különféle jó tulajdonságokkal rendelkező hívő szerepét, és nem azon, hogy valóban ilyenné váljon.
Azért kelt rossz érzéseket bennünk az ilyen ember magatartása, mert érezzük, hogy nem őszinte (még magához sem), hanem megjátszott. Másmilyennek akar látszani, mint amilyen valójában. Személyiségének fejlődésében megrekedt a szerepjátszás szintjén. Hiányzik belőle a természetesség, a nyugalom, a türelem, az öröm és a béke. Mindez ráadásul még nagy gőggel és fennhéjázással is párosul. Másokat könnyen megítél, szeret azzal foglalkozni, hogy a másik szeméből kivegye a szálkát. Mások magatartását rosszra magyarázza, másokban rosszindulatot tételez fel, mások hibái miatt felháborodik. Ugyanakkor magát jónak tünteti fel, szeretné elhitetni, hogy a saját önző, erőszakos, olykor még békétlenkedő, sőt gyűlölködő magatartása mögött is jóakarat, az igazság és a szeretet szolgálata van.
Az általánosan kötelezőnél több rendkívüli vallásos gyakorlatát is azért vállalja, hogy emiatt becsüljék őt az emberek. Többet böjtöl, többet imádkozik, több feladatot és rendkívüli anyagi áldozatokat vállal (olyanokból is tizedet ad, amiből nem kellene, stb.), csak hogy a többieknél kiválóbbnak tartsák őt, és tele van sérelmekkel, sértődésekkel, ha ez nem valósul meg. Olykor pedig kibúvót keres a vállalt kötelezettségek alól, kihasználja a kínálkozó lehetőségeket, amikor valamilyen előnyre lehet szert tenni. (Erről szól a harmadik jaj.) A papok esetében a legsúlyosabb, hogy gyóntatásaik nem fölemelőek és vigasztalóak, nehezen dicsérik meg a bűnbánók jó szándékát, helyette rájuk bizonyítják a rosszat, és elzárják a mennyek országába vezető utat az emberek elől.
Nekünk arra kell törekednünk, hogy tegyük a jót, de nem a teljesítményére büszke ember görcsös akarásával, külsőségesen, hanem belülről vezérelve, természetes könnyedséggel, szeretettel, mindig Istenre figyelve. Legyünk figyelmesek és készségesek az egymás iránti szeretetben, türelmesek és békések a zaklatások, a nehéz körülmények között is! Akkor se lankadjunk, ha nem dicsérnek meg! És ami a legfontosabb, hogy nemcsak a tetteinket, hanem a gondolatainkat, érzéseinket és vágyainkat, sőt gyarlóságainkat és bűneinket is vállaljuk, úgy, ahogy vannak, és ahogy majd az utolsó ítéletkor is nyilvánvalóvá lesznek! Ha ezt tesszük, akkor ez a bizonyítéka annak, hogy valószínűleg nem vagyunk szerepjátszó (= képmutató), álszent farizeusok.