Évközi 33. hét, szombat – Lk 20, 27-40
Leginkább miért vágyakozzunk az örök boldogság után?
A szadduceusok arra hivatkozva nem fogadták el a feltámadás tanát, hogy arról nincs szó a mózesi könyvekben. Saját álláspontjuk igazolására kitaláltak egy történetet egy asszonyról és hét testvérről, akik egymás után feleségül vették az asszonyt, de egyiküktől sem fogant gyermeket. Gúnyosan megkérdezték, hogy ha lesz egyáltalán feltámadás, akkor melyik férfié lesz az asszony? Meséjüket minden bizonnyal csak a fantázia szülte, mert nehezen képzelhető el, hogy a valóságban egyszer is előfordult volna, hogy egy asszonyt egymás után hét testvér vegyen feleségül.
Jézus határozottan állította, hogy mindenki fel fog támadni a világ végén. „Akik jót tettek, föltámadnak az életre, akik gonoszat tettek, feltámadnak a kárhozatra.” (Jn 5,29) Nem mondott sok konkrét dolgot arról, hogy mi vár ránk az örök életben. De biztos, hogy a feltámadott élet nem ennek az életnek lesz a meghosszabbítása, és az is biztos, hogy mivel a test is részt vett a jó vagy a rossz szolgálatában, a test is elnyeri jutalmát vagy büntetését.
Mivel a táplálkozás szükségtelenné válik, nem úgy kell elképzelni az örök életet, hogy az „mennyei lakoma” lesz, vég nélküli étkezéssel és italozással.
Mivel megszűnik a halál, nem lesz szükség a születésre, és így a házasságra sem. A mai evangéliumban mondta Jézus, hogy a mennyekben már „nem nősülnek, és nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak.” Ez azt jelenti, hogy a test feltámadásával nem támad fel a nemiség.
De vajon a földi életünkben létesített emberi kapcsolatok megmaradnak-e? Például a házastársi kötelék?
Biztosak lehetünk abban, hogy a földi életünkben az Isten szándéka szerint létesített házastársi, baráti, valamint a szülők és gyermekek közötti kapcsolataink megmaradnak a föltámadott életünkben is. Istenben továbbra is szeretni fogjuk azokat, akiket a földi életben szerettünk, de „a tér és idő korlátai nélkül”, és ezek a kapcsolatok nem zárnak el a többi üdvözülttel való kapcsolatainktól, és nem is zavarják azokat. Tehát elhunyt hozzátartozóinkkal (barátainkkal, ismerőseinkkel, stb.), akik „Istenben haltak meg”, halálunk után újra együtt leszünk, és tökéletesen szerethetjük Istent és egymást! A legnagyobb örömünk egyrészt mindenképpen az lesz, hogy részesedünk Isten életében, amely földi életünk kiteljesedése lesz, a teremtményi lét korlátai nélkül. Másrészt az Istenben létesített szeretet-kapcsolataink megmaradnak és kiteljesednek az örök életben.
Ha Jézus tanítványai vagyunk, akkor már a földi életünk a megkezdett örök élet. Ezért már most is arra a szeretetre és a közösségi életre szól a hivatásunk, vagyis olyan szeretet- kapcsolatokat kell létesítenünk és ápolnunk, amelyek megmaradhatnak a feltámadott örök életünkben is.
Az örök boldogságunk tehát az lesz, hogy tökéletesen szerethetjük Istent és egymást, az elvesztés félelme nélkül. ! Ez adjon nekünk vigasztalást és erőt!