Szabolcs atya, mint prefektus – a vasmisés ferencesről egykori diákjai nyilatkoznak

A diák nem felejt (ha nem tananyagról van szó)

Szabolcs atya vasmiséje utáni kis agapén összegyűltek egykori diákjai.

Beszélgető társam egyikük: Szabad a nevét?
Vindler Ernő. 1953-57-ig. S mi voltunk Szabolcs atyának az első fiókái. Magyarul Ő volt a prefektusunk.

Esztergomban?
Esztergomban, igen. Ő is fiatal volt, mi is fiatalok voltunk. Élvezetes nagy kirándulások, amik vasárnap voltak, hogy majdnem megjártuk Dobogókőt szinte oda-vissza futva. El lehet képzelni azt, hogy egy 14-15 éves gyereknek mi jelentet élményt.

Az az érdekes, hogy tegnap csináltam vele egy interjút és abba azt mondta, hogy azért lett ferences, mert remete akart lenni. Esze ágába sem volt, hogy Ő pedagógus legyen és nem is nagyon szerette csinálni.
Ezt nem vettük észre.

Ezek szerint jól csinálta.
Nagyon nagy élvezettel csinálta. Nem tudok mást mondani csak azt, hogy szerencsénk volt, hogy Ő volt. És nagyon jó társa prefektus társa volt: a humán osztálynak a Vazul atya személyében. Az osztályból még tizenheten vagyunk.

Ön is osztálytárs volt?
Igen

Szabad a nevét?
Benczur Miklós

Ön Hogyan emlékezik vissza Szabolcs atyára?
Nagyon jól fiatalosan fogta fel a dolgokat és próbált szigorúnak lenni. Ez részben sikerült, részben nem.

1956 is közte volt, és nagyon nehéz idők voltak. Evvel együtt egy derűs 4 év volt?
Nekem mindenképpen derűs. Páran voltunk, akiket kitelepítettek korábban.

Már mint a családot?
Családot, igen. Így nekünk ez egy azilum volt, egy fantasztikum volt.

Van egy iskola, ahova felveszik, és ahol szeretet van.
Sőt, ami történt nem is olyan régen, az 50 éves érettségi találkozónk környékén kaptunk egy oklevelet, amiben megköszöni a ferences rend, hogy oda mentünk, holott pont fordítva kellett volna történni. Nagyon szép merített papíron, gyönyörű a szöveg is, de hát érdemtelen. Ők voltak azok, akik megmentették az életünket sok tekintetben, vagy legalább is a tanulmányainkat lehetővé tették.

Következő osztálytárs?
Lengyel Csaba. Egy évet jártam a gimnáziumba a bátyámmal együtt. Ő két évet vesztett, s így utolértem. Mi is kitelepítettek voltunk. A ferencesekre nagyon szívesen emlékszem vissza, mert, ahogy a Miklós elmondta, ők 1953-ban minden kitelepítettet befogadtak. Nyolcan voltunk ott ilyen módon. Megemlítem azt is, hogy három fiam is ott érettségizett 1990, 1992, 1997-ben, Már két unokám is odajárt.

Szentendrei diákok közül is itt voltak a vasmisén néhány, egyikükkel beszélgetek. Szabad a nevedet?
Szabó Gábor vagyok. 1969-be érettségiztem Vajda Ferenc Pelbárt atya osztályában. Szabolcs atya politechnikát tanított nekünk. Érdekes új tárgy volt, egyikünk se gyakorolta addig. Főleg fém munkába, illetve asztalos munkába próbált bevezetni minket, a fizikai munka gyönyöreibe, amit aztán később Ányos atyának a bejárati ajtó, illetve egyéb intézményi átépítésében tudtunk hasznosítani. Igyekezett megértő lenni. Nem voltam mintagyerek, nem voltam élmunkás – hogy így mondjam , inkább az osztálytársak szórakoztatását tartottam a politechnika órán fontosabbnak, ezért volt némi súrlódás. Egyébként jó szívvel gondolok Rá vissza.

Szabolcs atya 1953-57 közötti osztályából a negyedik fiatalember, szabad a nevét?
Gál Antal vagyok, Orosházi születésű. Úgy kerültem az esztergomi ferencesekhez, hogy egy tisztelendő bácsi Orosházán szolgált, Nagy Ernő nevezetű. Előbb elvitt a piaristákhoz, ott megkérdezték: hol fogok lakni? Válaszoltam, hogy albérletben, mert nem vettek fel az ország egy gimnáziumába se, mert osztályidegen voltam. Mondták, hogy az úgy nem üzemel. Javasolták, hogy menjek Szentendrére. Szentendrére elvitt a pap bácsi, mert akkor még 14 éves voltam.

Ott sem volt kollégium.
Azt mondták, ha ilyen gondom van, akkor menjek Esztergomba. Elmentem Esztergomba, amiért azóta is hálát adok az Istennek, és főleg annak, hogy Szabolcs atya lett a prefektusunk. Egy olyan karakteres ember, akit mi 12 évvel vagyunk fiatalabbak, de voltak köztünk 1-2 évvel idősebbek is legyőzni semmiben nem tudtuk. Olyan fizikuma volt, hogy utolsónak indult el a hegyi túrára és…

elsőnek ért fel?
Elsőnek ért fel. Olyan akaraterő nevelést csinált, hogy felmentünk a Háry forráshoz, mondta az utolsó ötnek nem szeretne a helyébe lenni, mert az nem megy ki az intézetből 2 hétig. Kis szankció, Ő megvárta az utolsót. Elindultunk, mire felértünk a menedékházhoz mondta, hogy nem ugrunk neki a sörnek, meg az üdítőnek, hanem szépen lemegyünk a Háry forráshoz 3 km-el arrébb, és majd ott finom friss forrásvizet iszunk. Megettük az uzsonnánkat, hideg víznek nem ugrunk neki, lenyugszunk. Most viszont mindenki irány az intézet, és finom csap vizet fogunk inni, és senki se halt bele. Mindenki tudta a mai napig is. Szégyellem is, ha egy kis vizet kértem inni, mert olyan nincs, hogy én „halálosan szomjas vagyok”. Ezt mi 4 év alatt megtanultuk, és ezt nagyon köszönöm az atyának, és Isten tartsa meg!

Szerdahelyi Csongor interjúja alapján

Az interjú meghallgatható: ITT

A vasmisés Szabolcs atyával készült “Remete szeretett volna lenni” interjú meghallgatható: ITT

Fényképek az ünnepi szentmiséről: ITT.