Míg én kínlódok, Ő ott vár, hogy nyissak felé, és bejöhessen
Egy dal szövegének a foszlányai járnak a fejemben: az Eleven holdtól a Sehol című nóta. így kezdődik: „Még az olaj is mos le némi koszt rólam, meghaltál bennem, de én is meghaltam.” Ezután rögtön a refrén jut eszembe: „A mennyben számomra nincs hely még, mert oda nem elég ilyen kis végzettség. / Bár jó barátom a főnök rég, túl alacsony vagyok és távol az ég.” Elalvás előtt szinte mindig ilyesmik az utolsó gondolataim. Különösen olyan napokon, mikor úgy érzem, elpocsékoltam valamit. Persze csak ámítom magam: tudom, ez a valami valójában én voltam; tettem valamit, ami nem méltó hozzám, elvettem valamit a másiktól, nem szerettem eléggé.
Sokszor arra gondolok, hogy mennem kéne gyónni. Nem csak keresztényként ítélem el magam, hogy Istennek nem tetszőt tettem, de mint ember is elégedetlen vagyok önmagammal. Ilyenkor csak magamra figyelek. Nagyon kínos pillanatokat élek át. De nem csoda, hiszen ez arról szól, én hogyan éltem meg a bűnt. Ez pedig nem olyan dolog, amit kategorikusan lehetne kezelni. Persze egy lelki tükör vagy akár a 10 parancsolat is kell, de nagyon fontos azt megragadni, hogy mitől lett az bűn számomra. Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy ha rosszul érzem magam, az nem csak rólam szól. Képes vagyok leragadni ott, hogy én szenvedek. Pedig ez egy dialógus Isten és köztem. Ha lehet így fogalmazni, Isten is megküzdi velem a mélységeimet. Mert míg én kínlódok, Ő ott vár, hogy nyissak felé, és bejöhessen.
Egyszer tettem egy kedves gesztust valakinek. Éjszaka elindultam a városba otthonról, csakhogy egy buliból hazakísérjem. Fél órát kint fagyoskodtam a szórakozó hely előtt, amíg ő bent táncolt meg elég sokat ivott. Azt mondta, nem érti, miért vagyok ilyen rendes vele, hiszen ő most kihasznál azzal, hogy idehívott, és ahogy viselkedik velem. Ebben van igazság, én is majd felrobbantam, h hajnal lre idehív, aztán meg nem hajlandó jönni. Én ennek ellenére nem haragszom. Szívesen voltam vele. Sőt továbbra sem gondolom ezért Őt rossznak. Ha én egy emberrel, aki bánt engem, így tudok viselkedni, akkor vajon Isten mire lehet képes? Ezt így tudom a legjobban megfogalmazni; Isten bűneim ellenére is szeret, hiszen nem a bűnöst, hanem a bűnt nem szereti.
Eddigi életemben számtalan rossz dolgot műveltem. Nagyon sok kincsemet herdáltam el. A bűn egyik megfogalmazása így szól: Bűn az, amikor a szeretetet saját magunk erejéből akarjuk megszerezni, és nem várjuk meg, míg Isten nekünk adja. Engem, ha lehet így fogalmazni, ez indít a legtöbb bűnöm elkövetésére. Vagyis hatalmas hiány és üresség lakozik bennem, amit a saját erőmből akarok megtölteni. Minden bűnöm szeretethiány. Valahol kerestem ezt a szeretet, de rossz helyen találtam meg, vagy rosszul nyúltam hozzá. Nem vártam meg, míg Isten megadja nekem.
Van egy lány, aki a mai napig nagyon fontos számomra. Egyik éjszaka áthívott, menjek át hozzá. Én akkor még szerettem Őt. Szeretetet akartam adni, és kapni. Ezt az éjszakát úgy fogtam fel, hogy most kaptam egy esélyt, hogy meggyőzzem, rám van szüksége, és megmutassam, mennyire szeretem őt. Nem bántani akartam. A szeretetem vezérelt. Legalábbis hittem én. Ő már az elején közölte, hogy magányos és érezni akarja valaki közelségét. Az éjszaka történései számomra ennek tudatában, érzéseim és érzelmem viharjaiban telt el. Nem léptünk át minden határt, de soha senkihez nem szerettem volna ennyire lelki intim közelségbe kerülni.
Másnap tudtam, hogy baj van, de képtelen voltam megfogalmazni. Egyértelműen éreztem, hogy eddigi életem legszebb és legrosszabb éjszakáján vagyok túl. Szép volt számomra, mert legmélyebb érzéseimet éltem meg és szeretetemet fejeztem ki. Másrészt meg tudtam, hogy engem most csak kihasználnak. Megtört és zavarodott emberként távoztam. Megtörtem, mert azt hittem, képes leszek áttörni saját erőmből a köztünk épült falat, és meg tudom érinteni ismét a lány szívét. Zavarodott voltam, mert a szeretetemet tisztának hittem. Ennek ellenére nagyon rossz dolgot tettem. Nem tudtam mit érezzek amiatt, hogy a lány olyan kísértésbe vitt bele amibe belebuktam. Nem okoltam őt, hiszen megmondta az elején: magányos. Végtelen szomorúság kerít hatalmába, ha erre gondolok, de haragudni most sem vagyok képes rá.
Sokat rágódtam később ezen, de a valóság az, hogy már az elején felismertem; bűnt követtem el. Az első lépést a gyónás és a gyógyulás felé megtettem. Nem csak a lánytól, Istentől is elszakadtam. Hiszen méltatlan dolgot tettem, se magamat, se a másikat nem tiszteltem. Én nem ilyen vagyok, nem ilyen akarok lenni! Nehéz pontosan megfogalmazni: valami megszakadt, eltört, eltűnt belőlem. De ez a leírhatatlan állapot nem csak a bensőmre volt igaz. Ez történt az Istennel és a lánnyal való kapcsolatommal is, megszakadt, eltört, eltűnt belőlem. Ha szégyellem magam, akkor nem tudok a másik szemébe nézni. Keresztény emberként meg nem mertem Isten elé járulni. Ez az életem egy olyan pontja, amiben nem Isten hagyott el, én hagytam el őt a szégyenérzetem miatt.
Kizártam Istent az életemből, de velem ellentétben ő nem fordult el, várta, hogy ismét beengedjem. Mi sem mutatja jobban, hogy amikor egyszer elmerészkedtem misére, úgy éreztem, mintha az atya csak nekem prédikált volna. Kevés ilyen miseélményem van, ahol ennyire erősen érzem, hogy Isten most megszólít.
Aznap este engedtem be Istent és Jézust, vízkeresztkor. Az evangélium a megkeresztelkedésének története volt. Hajnalig a városban sétáltam össze-vissza. Ez volt az első olyan alkalom, mikor a saját bűneim miatt sírtam. Magamért. Nem azért, mert mondjuk, hiányzik valaki. Létezik egy fogalom, a könnyek adománya; lehetőséget kaptam jól sírni a bűneim miatt, vágyam miatt, hogy én nem ilyen akarok lenni. Azt prédikálta az atya, hogy Jézus nem maga miatt keresztelkedett meg, sőt mondhatni nem ez számított. Hanem, hogy beállt a sorba a bűnösök közé, hogy velük legyen. Az emberek azért jöttek, mert meg akartak tisztulni, de Jézus, mivel makulátlan, csak azért jöhetett, hogy megmutassa nekik: „ha bűnös is vagy, én melletted állok”. Azt hiszem, ez a prédikáció volt az utolsó csepp a poharamban, már nem szégyelltem magam, végleg összeroppantam cselekedeteim miatt. Úgy gondolom, ekkor tettem meg a második lépést; én is beálltam a tisztulni vágyók sorába. Nagy változás zajlott le bennem aznap este. Mert azóta hiszem el teljesen, hogy Jézus be tudja tölteni a hiányt az életemben.
(Tékozló fiú története…) Előttem is még nagy út állt, mert ennyi még nem elég a kiengesztelődéshez. Ezt úgy fogalmaznám meg: a következő lépésem az volt, hogy vállalom a tetteimet. Engem a leginkább az ragad meg a történetben, ahogy a fiú megfogalmazta: legalább béresnek fogadja fel. De mikor az apja előtt áll, az be sem engedi fejezni a mondandóját, már szól a szolgáknak, hogy kapkodják magukat. Mennyire szépen mutatja ez a történet is, hogy az atya szeretete nem függvénye semminek, leginkább a bűneinknek nem. Az atya nem kéri számon, hogy mikor mit csinált. A gyónásban sem azon van a lényeg, h minden bűnünket megfogalmazzuk szépen. Nekem is volt, h még képtelen voltam kimondani, vagy olyan is, hogy nem volt szimpatikus a pap. A lényeg az, hogy szívből jövő, legmélyebb érzéseinket, vágyainkat vigyük magunkkal.
Ha én képes vagyok úgy szeretni bizonyos embereket, hogy ne haragudjak rá, akkor Isten sokkal, de sokkal jobban szeret tőlem. Tudniillik Ő nem olyan válogatós, mint én. Mindenki felé egyformán árasztja. Az ember mindig tud valakit a szeretete tükrébe állítani. Nekem is vannak az életemben, akik felé ezt irányítom, és jól esik, ha válaszolnak rá. Ám nagyon tud fájni, mikor elfordulnak előle. De ezért én még soha nem haragudtam. Nem teszem függővé a választól, hogy „jó, akkor ha te nem, én sem”. Az nem én lennék, és nem lenne fontos számomra az oda irányított szeretetem. Azt gondolom, ahhoz, hogy valóban vállalni tudjam, mit tettem, önmagamnak kell lennem, mert csak így érezhetem át a tettem valódi súlyát. így nem csapom be saját magam. A gyónásban is valahogy ezt érzem meg: Isten feltétel nélkül, visszavonhatatlanul szeret engem, még akkor is, ha bűnt követek el.
Ezek után többször is elmentem gyónni. Minden alkalommal meggyóntam ezt. Pedig már mindenkitől bocsánatot kértem: Istentől és a lánytól is. Istennel kapcsolatban nincsenek kétségeim. Sok más korábbi vétkem áldozataitól is bocsánatot kértem. Volt, aki hirtelen nem is tudta, ki vagyok. Persze alig akadt olyan, akit érdekelt volna, hogy én most ezt miért csinálom.
Nem lekicsinyelni szeretném mások megbocsájtását, de úgy érzem, az életemben az igazi nagy lépés saját magamnak való megbocsájtás lenne. Én itt eléggé össze vagyok zavarodva. Mert ezt az éjszakát megbocsájtottam magamnak. Sokkal rosszabbakat is, amikor nem tartottam semmilyen határt! De azt a hibát a mai napig nem tudom, hogy a jövendőbeli páromtól olyan kincset vettem el, amit csak ő érdemelne meg. Most értem csak az igazi következményét. Amikor beszélgettem a lánnyal, mondta, hogy találkozott egy szimpatikus sráccal, aki számára több nagyon fontos dolog is van, amik közül én többet is elpazaroltam. Értelemszerűen köztünk nem csak ez volt a probléma. Viszont iszonyatosan dühített, hogy én miért nem vagyok ilyen? Nekem miért nem volt azokban a pillanatokban elég fontos, miért csak magamra gondoltam? Azt hiszem, azért nem tudtam még ezt megbocsájtani magamnak, mert nem állok készen rá letenni ezt a hatalmas súlyt. Ez lehet elég zavaros. Sajnos én sem tudok kielégítőbb választ adni. Biztos ismerős érzés, mikor már csak saját negatív önképed miatt nem tudsz egy tehertől megszabadulni. Én ezért nevezem magamat szomorú embernek. Nyáron, mikor fogyatékosokat nyaraltattam, kérdezte az egyik segítő, egy 45-50 év környéki nő, hogy „én mindig vidámnak látlak, sose vagy szomorú?” Akkor csak ezzel ütöttem el, hogy sírva vigad a magyar, nem? Tényleg vidám vagyok, mert nem érzem magamat menthetetlenül egyedül, de szomorú is, mert még nem készültem fel megosztani Jézussal minden fájdalmamat.
Abban a pillanatban amikor megbocsátok magamnak, akkor változok meg. Vagyis már sokat alakultam, de ez egy folyamat, ami nem ér véget. Mérföldkő lenne ez az életemben. Azt érzem, hogy már csak 1 lépés, pont a régi és új Márk határán állok. Előre akarok menni az új felé, nem hátra. De még mindig csak állok és várok. Ha képes lennék letenni a fájdalmaimat, akkor mondhatnám azt tiszta szívből, amit a GPS; újratervezés. Amikor én elkezdtem igazán változni, volt egy társam, aki támogatott, és a segítségével rengeteget fejlődtem. Ma már nincs, viszont van közösségem! Engem is gyötörnek olyan gondolatok, hogy egyedül, olyan ember nélkül, akire tudnék támaszkodni, képtelen vagyok a változásra. De eszembe jutott Jézus esete a Bethesda fürdőben. A 38 éve betegen fekvő embernek csak annyit mondott: „Kelj fel, fogd ágyad és menj. Többé ne vétkezz!” Erre ő meggyógyult, felkelt és elment. Neki sem nyúlt Jézus a hóna alá, hogy gyere, majd én segítek. Az az ember igazán hitt! Én is ezt látom most magam előtt, nekem is jobban kell hinnem. Én se várhatok feltétlenül más embertől vagy a közösségtől sok segítséget bizonyos fájdalmaimban. Ez nem rossz dolog, még ha magányosnak és szomorúnak is hangzik.
Amikor gyónni megyek, az alsó hangon 45-50 perc, de volt már 2 órás is. Ahogy hallhattátok, a nagy, ha szabad ezt mondani, igazi gyónásom még nem ért véget, mert még nem bocsájtottam meg magamnak. Nem feleslegesek a „kis”!!! gyónások sem, hiszen azoktól is egyre tisztábbak leszünk. Én ezeknek a segítségével hoztam meg az apró kis döntéseket és változtatásokat az életemben, amiknek a segítségével, ahogy mondtam, itt állok a határon. Ezek is ugyanarról szólnak: felismerem a bűnömet, eljövök a megtisztulásért, beállok a sorba, megvallom, mit tettem, majd bocsánatot kérek, és végül törekszem megváltozni. Úgy kell ezekre tekinteni, mintha egy vesszőből font kosárral próbálnál vizet hordani. Mire a célodhoz érnél, kifolyik belőle az összes víz. Mehetsz vissza a forráshoz. Tudjátok a víz mindig ki fog folyni, de az a kosár egyre tisztább lesz. Legjobb szándékaink ellenére is fogunk vétkezni, de változhatunk, egyre jobb emberek lehetünk minden kis elhatározásunkkal, döntésünkkel.
Számomra a gyónás már nem a külsőségekről szól. Nagyon fontosnak tartom hangosan kimondani, hogy én valóban vállalom a cselekedetem, gondolatom. Nem vagyok a szavak embere, velem is előfordult, hogy nem úgy jöttek a mondatok, nem tudtam úgy kifejezni magam, ahogy szerettem volna. Én ilyenkor Istenhez beszélek, mert Ő az, aki valóban megért engem. A velem szemben ülő atya ilyenkor csak közvetítő. Mikor újra és újra vétkezem, mindig az az érzésem támad, hogy Isten a rám fordított szeretetét csak tékozolja. Mintha a történetben nem csak tékozló fiúról, hanem tékozló atyáról is beszélhetnénk. Akkor este mikor erősen megszólítva hittem magam a misén, akkor sem elítélést éreztem,” hogy már sokadszorra hibázol, hány esélyt adjak még neked?” hanem azt, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Én a gyónásaimat igyekszem mindig mélyen megélni, hiszen nem egy kínos procedúra, hanem kegyelem. Nem azért megyek el, mert már ciki, hogy olyan régen nem voltam, esetleg kötelező ünnep miatt. Én azért megyek el, mert teljes szívemből újra akarom kezdeni, változtatni akarok, még ha csak egy picikét is! Nem holnap vagy a jövő héten, hanem most! Isten és Jézus nem csak minden második kedden délután l-3ig van velem. Ők most vannak mellettem, most is várnak rá, hogy beengedjem őket. Jézus mikor mondta, hogy szenvedj még picit, aztán majd beszélünk? Az önmarcangolás soha nem megoldás. Jézus befogadása, és általa az Atya szeretetének a megtapasztalása vezet csak valahova. Keresztény emberként látjátok, tudom a megoldást ezért nagyon boldog és hálás vagyok, és mégsem vagyok képes teljesen megtenni, ami meg komoly bánatra ad okot. Az én hitem se elég erős, én is egy koszos vesszőből font kosár vagyok, de minden nap próbálok ezen változtatni, hogy minél tisztább és szebb legyen a hitem és a lelkem.
F. Márk