A szentgyónás életem különböző szakaszaiban
Az elsőáldozási felkészítőn hallottam a következő történetet a szentgyónásról:
„Pistike szőlőt lopott a szomszéd kertből. Éjjel azt álmodta, hogy minden szőlőszem egy cérnával van megkötve, ezek a cérnák kilógnak a szájából, és az ördög fogja a végüket. Vergődött, hogy kiszabaduljon az ördög vonzásából, de nem sikerült neki. Meggyónt, a feloldozás szavai alatt elvágódtak az őt foglyul ejtő cérnák, megszabadult az ördögtől. Másnap felkelt, és elment gyónni. Így jött rá, hogy mennyire fontos a szentgyónás”. Aztán még egy képet mesélt nekünk a pap bácsi: „Amikor gyónunk, a gyóntatószékben ott van Jézus, de ott van az ördög is, és próbál rábeszélni, hogy hazudjunk, hogy ne valljuk be a bűneinket. Meg kell szorítanunk őrzőangyalunk kezét, hogy megoltalmazzon minket az ördög csábításaitól.” Így készítettek fel bennünket a szentgyónásra.
A családban egyszer hallottam a gyónás szót: nagymamámtól. De nem magyarázta meg nekem, hogy mit jelent. Valami olyasmi volt, amit csak a nagyoknak szabad. Valami kellemetlen dolog. Valami tabu téma.
Nem csoda tehát, ha gyermekkoromban valóságos rettegéssel végeztem a szentgyónásaimat. Az elsőáldozásomat követő években már hetekkel a gyónás előtt nekifogtam izgulni. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, amikor feloldozást kaptam. Nem a bűneimtől való megszabadulást, hanem a gyónástól való megszabadulást. És nagyon féltem attól, hogy el találok felejteni valami bűnt. Vagy hogy szándékosan kifelejtek valamit, és akkor elkárhozom.
Aztán egy alkalommal nem sikerült sorra kerülnöm, hogy elvégezzem a húsvéti szentgyónásomat. Megijedtem, hogy én most biztos elkárhozok, és elhatároztam, hogy mivel nekem már úgyis mindegy, többet nem fogok templomba járni.
Évekkel később, amikor bérmálkozásra készültem, újból éreztem az aggályos lelkiismeret keltette szorongást: mi van, ha hanyagságból kifelejtek valamilyen bűnt? Mi van, ha nem akarok valami bűnt bevallani, és azért felejtem el? Hosszú listát másoltam ki imakönyvem lelki tükréből, nehogy valamit ki találjak felejteni. Minden bűnt felsoroltam abból a megfontolásból, hogy inkább olyasmit gyónjak meg, amit el sem követtem, mint hogy elfelejtsem meggyóni, amit elkövettem.
Ennek a nehéz időszaknak lelkiatyám szigora vetett véget. Keményen rám parancsolt, hogy „ne tetvésszem és bogarásszam a lelkemet”. Ha az a szándékom, hogy minden bűnömet meggyónjam, akkor ne féljek attól, hogy hazudni fogok, mert vétkezni csak tudva és akarva lehet. Ha nem akarok hazudni, akkor nem fogok. A feledékenység pedig nem bűn.
Ekkor új korszak kezdődött a szentgyónásaimban. Egyre inkább háttérbe került bűneim megvallása, és egyre inkább azt hangsúlyoztam, hogy gyengeségeimből hibázok, és olyan kellemesek voltak számomra a szentgyónások, mint valami lelki lábvíz. Elpanaszoltam, hogy mennyire nehéz az életem, s hogy gyengeségeimből kifolyólag mennyi hülyeséget csinálok.
Alig vártam, hogy gyónhassak, hogy kiönthessem a lelkemet a papnak. Többnyire az érzelmeimet gyóntam meg, nem sokat figyeltem a konkrét tetteimre. S mivel érzelmeim fölött nem volt kontrollom, úgy éreztem, hogy nem is vagyok bűnös, hisz vétkezni csak tudva és akarva lehet.
Néhány év után megpróbáltam különválasztani a szentgyónást a lelkivezetéstől, s nem a lelkivezetőmnél gyóntam. Megpróbáltam a tetteimről beszélni, s csak az enyhítő vagy súlyosbító körülményként említettem meg, nem pedig a tetteimet kísérő érzelmeket. A gyóntató atyám reflektált a bűneimre, nem tagadta, hogy azok valójában bűnök, és segített abban, hogy keressem, hogyan tudnám kerülni a bűnre vezető alkalmat. Próbáltam átérezni, hogy Isten bocsát meg nekem, Istennek gyónok, és nem a lelkivezetőmnek sírom el, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva a bűnöknek.
Jelenleg egy belga származású pap a gyóntatóm. Sokszor arról sem vagyok meggyőződve, hogy érti-e egyáltalán, amit mondok neki, mert csak töri a magyar nyelvet. Végtelenül egyszerű ember, tudom, hogy nem mondhat nekem emberi bölcsességeket. Viszont minden szót, amit kinyög magyarul vagy éppen olaszul (amit ő jobban beszél, de én csak töröm), úgy veszek, mint a Szentlélek üzenetét. Próbálom meglátni benne az Isten szavát. Tudom, hogy emberileg képtelen tisztán látni engem, viszont hiszem, hogy Isten általa is tud szólni hozzám. Nagy szabadságot jelent ez a ráhagyatkozás.
Hosszú út áll még előttem, amíg Isten irgalmas, szerető szemével tudok saját bűnös voltomra tekinteni. Amikor a hamis bűntudattól való félelmemben már nem tagadom saját bűnösségemet, és nem úgy tekintek magamra, mint aki áldozata bűneinek, de nem is gyűlölöm magamat bűnösségemért. Kérem a Szentlélek bölcsességét, hogy „meggyőzzön a bűnről”. Cantalamessa atyával együtt reménykedem abban, hogy „aki már vágyik a bűnbánatra, el is nyerte azt”.
N. Lilla