Nagyböjt 4., az öröm vasárnapja – Lk 15,1-3; 11-32
Jellemző-e ránk az öröm? Az öröm hiányának mi az oka?
A tékozló fiúról szóló példabeszéd nemcsak a fiatalabb fiúról szól, hanem az ő bátyjáról is és velük együtt mindnyájunkról, de legfőképpen a tékozlóan szerető Atyáról, magáról az Istenről. Szól az önzésről és a hálátlanságról, az ebből eredő szeretetlenségről és elszakadásról, ennek következményeiről: a bűnről és a bűnhődésről, és végül a felemelkedésről, az Isten irgalmas szeretetéből fakadó újrakezdésről.
Az idősebb fiú képmutató volt. Felhánytorgatta engedelmességét, közben tele volt hálátlansággal, elégedetlenséggel és háborgással, elkeseredett indulattal, végül szemrehányással, tehát szeretetlenséggel, testvére iránt pedig gyilkos indulatokkal. Egész élete az önzésre épült, nem a szeretetre. Az ő szájából nem hangzott el egyszer sem az „atyám” szó. Testvérét pedig csak úgy emlegette, hogy „ez a te fiad”, ami azt jelenti, hogy szívében megölte, megtagadta őt, mint testvért. Nemcsak irigységét árulta el a hizlalt borjú miatt, hanem a barátaival való mulatozás utáni vágyát, sőt buja vágyait is, amikor öccse vétkét úgy foglalta össze, hogy „a te vagyonodat parázna nőkre pazarolta”, pedig erről nem volt szó a példabeszédben.
!
Mit jelent nekünk az Isten részéről az a szó, hogy fiam/lányom, gyermekem! És hogy „Te mindig velem vagy, és mindenem a tied.” „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda.” (Jn 3,16). Az Atya a Fiával együtt, általa is velünk akar lenni a világ végéig mindennap, és vele együtt nekünk adott mindent. Minden helyzetben és minden időben az ad (annak kell adni) nekünk igazi örömet, amit az Atya Jézusban adott.
Jézus által legelőször bűnbocsánatot kaptunk. Ez a legelső és legnagyobb ajándéka Istennek. Nem az, hogy megvan a mindennapi kenyerünk, vagy megvan a szemünk fénye, a látásunk! A legvégzetesebb baj nem egy esetleges betegség, nem az emberek rosszindulata, vagy valamiféle anyagi veszteség. A bűneink jelentik a legnagyobb veszélyt számunkra, mert a bűnök tudják legjobban nyomasztani a lelkünket. A legnagyobb baj, a legnagyobb szomorúság, a legkétségbeejtőbb tragédia az lenne, ha bűnbocsánat nélkül kellene meghalnunk és Isten ítélőszéke elé állnunk. De aki a bűnbocsánatot megkapja, az kimondhatatlan örömet érezhet a szíve mélyén, az nem eshet kétségbe.
! A szentleckében hallhattuk: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt… De ezt Isten viszi végbe…Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal.” Isten feltámaszt minket a lelki halálból.
Megvan-e bennünk a hálás lelkület? Örülünk-e annak, hogy Isten szeret minket? Tudunk-e örülni azoknak, akiknek szívébe Isten szeretetet öntött irántunk? Hajlandók vagyunk-e megbocsátani, ha ők nem úgy szeretnek minket, ahogy azt mi elvárnánk tőlük? Mi örömükre vagyunk-e? Legyünk örömére Istennek és szeretteinknek!