Január 26. – Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök, Pál apostol munkatársai – Lk 10, 1-9
A szentmise elején a köszöntés: „Kegyelem és békesség nektek Atyánktól, az Istentől, és Urunktól, Jézus Krisztustól!” – Részt veszünk-e Krisztus evangéliumának a terjesztésében?
Nagyon sok keresztény embernek szüksége van olyan „fordulatra”, mint amilyet Szent Pállal kapcsolatban tegnap ünnepeltünk („Pálforduló”), aki azt gondolta, hogy ő igazán hívő, sőt vallásos ember, de addig csak a maga üdvösségével törődött. Mindnyájunknak fel kell ismernünk, hogy a vallásosságunk nem „magánügy”. Minden keresztény ember vallásosságában nélkülözhetetlenül fontos a missziós lelkület. Mindannyiunknak közösségi feladata is van. Istentől kapott képességeinkkel, lelki adományainkkal mindegyikünk kötelessége minden embernek a javát (= üdvösségét) szolgálni, aki azt elfogadja.
Krisztusnak az a felszólítása, hogy „Menjetek!”, nem az apostoloknak, hanem a „hetvenkét” tanítványnak szólt, akiket elküldött „kettesével maga előtt, ahová menni szándékozott.” Minden hívőnek meg kell találnia, hogy mit tud tenni a saját környezetében.
Annak is tudatában kell lennünk, hogy egy békétlen világba küld minket Jézus a béke követeiként. Evangéliumának hitelesítő pecsétje az ő békéje, annak is, aki hirdeti, és annak is, aki befogadja. Krisztus békességet szerzett, békét hirdet és békét ad örökségül.
Nem a való világban él, aki nincs arra felkészülve, hogy békétlenséggel találkozik. Sőt, ennél többel: tudatosan ellenséges megnyilvánulásokkal és gyűlölettel. A „világ” minőség-ellenőrzése, hogy mennyire hiteles az, amit hirdetünk és képviselünk, hogy meg tudjuk-e őrizni szelídségünket ellenséges és gyűlölködő környezetben is. Ha a világ békétlenségén felháborodunk, akkor ez annak a jele, hogy még nem elég erős bennünk Krisztus békéje.
Először nekünk kell eljutni a békességre. Mivel csak ott van béke, ahol teljesen elfogadták Krisztust, ezért a legelső és legfontosabb feladatunk, hogy Krisztus éljen bennünk, csak ezáltal tehet minket „a béke eszközévé”.
Ne engedjünk a gonosznak, amelyet görögül diabolosnak, vagyis megosztónak, szétdobálónak nevez a Szentírás! A háborgás és a viszálykodás az ördögtől van. Vitatkozással még senkit nem győztek meg, évszázados hitvitákkal sem. Jézus sem tudta meggyőzni a vele ellenséges farizeusokat. Lényeges kérdésekben azonban mindig ragaszkodott az igazsághoz, bár tudta, hogy emiatt keresztre feszítik. El kell sajátítanunk Jézus szelídségét és alázatát! Legyünk mindig készek arra, hogy türelmes párbeszédet folytassunk azokkal is, akik rosszindulattal indulatos vitatkozásra akarnak provokálni minket! Indulatosságuk legyen figyelmeztető jel és felhívás a szelídségre és a türelemre. Ne mondjunk le róluk, hanem érezzük, hogy Jézustól küldetést kaptunk hozzájuk is, legfőképpen arra, hogy szeressük őket! Tapasztalja meg mindenki, nemcsak szavaink által, hanem egész magatartásunkból, hogy igaz, amit Jézus mondott: „Isten országa bennetek/köztetek van” és „ti vagytok a világ világossága”.