Évközi 34. hét, hétfő – Lk 21, 1-4
Hogyan gondolunk/készülünk a végítéletre?
Márk evangélista is beszámolt arról, hogy nyilvános működésének vége felé Jézus mit gondolt egy szegény özvegyasszonynak a templom perselyébe dobott két fillérjéről (Mk 12,38-44). Ma Lukács evangéliuma alapján arra gondolhatunk, hogy Jézus bizonyára úgy fog ítélkezni az utolsó ítéleten is, ahogyan a perselybe dobott adományokat értékelte.
Jézus „megjegyezte, hogy a szegény özvegyasszony „többet dobott be, mint bárki más”, mert Istennek „mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését”. Ezzel a szegény asszony kifejezte Isten iránti feltétlen bizalmát, amellyel életét teljesen az Isten kezébe helyezte.
Bíznunk kell (1) abban, hogy Isten nemcsak azt veszi észre, amikor gazdag ember módjára bővelkedünk és a fölöslegünkből könnyen adakozunk, hanem nagyra értékeli a szegénységünkből szégyenkezve adott „két fillérünket” is, amit nagy nehezen összekuporgattunk és Istennek adtunk, vagyis szeretetünk igen szegényes, esetleg ügyetlen és „esetlen” megnyilvánulásait is.
Isten látja erőtlenségünket és szorongatott helyzeteink tapasztalatait. Észreveszi a szégyenletes gyöngeségben végbevitt „kicsi tetteinket” és sikertelen próbálkozásainkat, amikor nem vagyunk képesek többet tenni. Ő nemcsak a perselyek előtt, vagy perselyezéskor néz minket, hanem a hétköznapi élet küzdelmeiben is lát minket, amikor megélhetésünket, sőt esetleg egész emberi létünket is kudarc fenyegeti. Vigasztaló, hogy Jézus az utolsó ítéleten is olyan mértékkel mér, és úgy értékel, mint ahogyan egykor, ott a templomban a szegény özvegyasszony két fillérjét értékelte.
Végeredményben nem a cselekedeteink kicsiny vagy nagy volta a fontos, hanem az, hogy teljes szívvel, teljes erőnkkel, minden képességünkkel szeretjük-e Istent, iránta való feltétlen bizalommal.
Bíznunk kell abban (2), hogy feladatainkhoz mindig megkapjuk Isten segítő kegyelmét, és nekünk azt kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll. Az üdvösséget mindenki Isten kegyelméből kapja, a magunk részéről azonban mindent meg kell tenni érte. Az üdvösségünkért mindent oda kell adnunk! Nem elegendőek a feleslegünkből származó adományaink. Jézus nem azt nézi, hogy ki mennyit ad. Ő látja azt is, hogy ki mennyiből adja azt, amit ad, és milyen lelkülettel adja. Ne feledjük, hogy Isten nem „alamizsnát” vár tőlünk, hanem teljes odaadásunkat kívánja, amely több és értékesebb minden más „adománynál”.
! Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor bíznunk kell Isten irgalmában, és abban, hogy az utolsó ítéletkor sem fogunk csalódni.