Évk. 30. hét, szombat – Lk 14,1. 7-11 – Értéknek és az Isten országába való bejutás nélkülözhetetlen feltételének tartjuk-e az alázatosságot és a szeretetet?
A mai evangéliumban Jézusnak az a figyelmeztetése a fontos, hogy „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják”.
Általában különbözik az, hogy mit gondolunk magunkról, és az, ahogyan mások vélekednek rólunk. Egyik sem egyezik meg azzal, amilyenek valójában vagyunk. A hibáinkat általában igyekszünk elrejteni mások elől, és inkább a jó tulajdonságainkat, a jobbik énünket mutatjuk. Önmagunk felértékelésével félrevezethetünk másokat, becsaphatjuk magunkat is, de Istent nem tudjuk becsapni. Ezért ne bízzuk el magunkat, ha dicsérnek, és ne keseredjünk el, ha nem értékelnek minket. Ettől nem leszünk se jobbak, se rosszabbak. Egyébként többet tanulhatunk abból, ha hibáinkat a szemünkre vetik. 
Önmagunk felmagasztalása helyett az alázat és a bűnbánat útját kell választanunk, amelyek által olyannak ismerjük meg magunkat, amilyennek Isten lát minket. Az Ő értékelése többet ér az emberi ítéleteknél. Egyedül Ő képes felemelni bennünket megbocsátó irgalma által. A hibáinktól és a bűneinktől való szabadulásunkban leginkább a szentgyónásaink segítenek minket.
A jogaira és érdemeire hivatkozó önhitt ember nem juthat be Isten országába, hanem csak olyan gyermeki lelkületű, amilyenről Verseghy Ferenc ír: „Nézd a búzakalászt! Büszkén emelődik az égnek, míg üres, és ha megért, földre konyítja fejét. Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek, míg a teljes eszű bölcs megalázza magát.”
A tanulság: aki be akar menni Isten országába, annak „kicsinnyé”, gyermeki lelkületűvé, alázatossá kell válnia. Alapmagatartásunknak az alázatnak kell lennie az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban egyaránt.
! A mi méltóságunk egyedül abból ered, hogy Isten teremtményei vagyunk. Alázatosságunknak (= humilitas) oka az, hogy földből (humuszból) teremtett lények vagyunk. Bármilyen nagynak képzeli magát és tetteit az ember, nem formálhat jogot az örök életre.
Akkor vagyunk alázatosak, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, árnyoldalainkkal együtt, és tudjuk, hogy az élet Isten szeretetének ajándéka, legfőképpen az örök élet, amelyet nem lehet kiérdemelni. Isten az örök életet azoknak adja, akik szeretik Őt és embertársaikat, vagyis akik szeretetből teszik a jót (egyáltalán mindent, amit Isten elvár tőlünk), és bizalmukat Isten irgalmába és szeretetébe helyezik. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy az elmúlt időszak (és a holnapi vasárnap) legfontosabb tanítása, amelyről soha nem szabad megfeledkeznünk, hogy a szeretet adja meg mindennek az értékét, nélküle minden értéktelen, és csak a szeretet marad meg az örök életre. ! Szeretetből tegyük a jót, ne a viszonzás reményében! Legyünk tudatában annak, hogy az örök üdvösséget nem lehet kiérdemelni! Az örök üdvösséget az Isten az alázatosaknak ajándékba adja, de nekünk is mindent meg kell tenni érte, hogy „méltók”, helyesebben „alkalmasak” legyünk rá.