Évk. 29. hét, szerda – Lk 12,39-48 – Tudatában vagyunk-e, hogy „sáfárok” (= gondnokok) vagyunk?
Tudnunk kell, hogy Isten szeretetből szeretetre teremtett minket, és ebből eredően szolgálatra és boldogságra. „Avégett vagyunk a világon, hogy Istent egyre jobban megismerjük, szeressük és szolgáljuk”.
A mai evangéliumban Jézus szerint Isten rendeléséből a magunk helyén mindnyájunknak „sáfároknak” = gondnokoknak kell lennünk. Úgy kell szeretnünk és szolgálnunk Istent, hogy okosan és hűségesen gondoskodunk azokról, akiket a mi Urunk ránk bíz. Képességeinket és lehetőségeinket úgy kaptuk, hogy alkalmasak legyünk az Isten akaratából ránk bízottak szolgálatára.
Aki az Isten szeretetéből eredő szolgálat kötelességét teljesíti, az jutalmat kap. Tegnap arról volt szó, hogy az utolsó napon az Úr nem azért jön, hogy büntessen, hanem hogy jutalmazzon a szeretetből fakadó tettekért. Ma viszont azt halljuk, hogy aki a szeretet szolgálatának a kötelességét nem teljesíti, vagyis nem gondoskodik megfelelően azokról, akiket az Úr rá bízott, azt „kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja”. „Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki nem ismeri (ura akaratát), s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.” Az a mondata pedig, hogy „aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon”, vigasztaló lehet azok számára, akik irigykednek azokra, akikről azt gondolják, hogy náluk többet kaptak.
Ha az „éberségünk” (= hűségünk) lankad, fájdalmas tapasztalatként szakadhat ránk a csüggedés, hogy megint hiába vártunk, nem jön a mi Urunk. Nagy kísértés lehet az a gondolat, hogy „uram csak sokára tér vissza”. Vigyáznunk kell, mert a kísértések bennünk is fölkeltik az élvezetek és a hatalom utáni vágyat, és el akarnak tántorítani minket a Mennyei Atya akaratának a teljesítésétől. Nagy a kísértés a szereptévesztésre, amikor tévesen úgy gondoljuk, hogy urak vagyunk, és nem szolgák. Pedig mindnyájunkat a „Gazdánk” rendelt a többi szolga fölé, hogy míg Ő vissza nem tér, „kiadjuk részüket az élelemből”.
Mindig azt kell tennünk, ami az Isten akarata. Jézus még magáról is azt mondta, hogy nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő maga vállalja a szolga szerepét, és teljesítse a Mennyei Atya akaratát. A Szűzanya is azt mondta: „Az Úr szolgálója vagyok.”
NB! Az ember nem arra termett, hogy ő legyen a középpontja a világnak, hanem Isten arra teremtette, hogy szolgáljon, és a szolgálatban teljesedjék ki az élete.
Szent Pál írta (Róm 14,7-8.): „Egyikünk sem él és egyikünk sem hal meg önmagának. Amíg élünk, az Úrnak élünk, és ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár halunk, egyaránt az Úréi vagyunk.”
Hűségesen várnunk kell azt, aki majd „eljön azon a napon, amikor legkevésbé várják” (Jn 19,11), hogy ne vesztünkre, hanem örömünkre legyen az Ő érkezése.