Évk. 29. hét, kedd – Lk 12, 35-38 – Mindennap az örök életbe vetett hittel várjuk-e Jézus érkezését?
A mai evangéliumban Jézus arra buzdít minket, hogy mindenkor legyünk készen az Ő eljövetelére, mert Ő egy bizonyos menyegzőről bármikor megérkezhet, és akiket ébren talál, azokat megvendégeli. „Felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik.”
Ismerős szavak. Pontosan így cselekedett Jézus az utolsó vacsorán. „Felövezte magát”, és a legutolsó szolga szerepét vállalva „megmosta tanítványai lábát”, példát adva a szolgáló szeretetre. Ígérete szerint hűséges szolgáit azzal fogja jutalmazni, hogy irántuk való végtelen tisztelettel, megbecsüléssel és szeretettel majd ismét ezt teszi.
A hitetlen (és a bűnben élő) ember csak a jelennek él, és nem gondol sem a halála utáni életre, sem bűnös cselekedeteinek következményére. A hitében gyönge, felkészületlen embert pedig a sátán úgy csalja lépre, hogy cselekedetek helyett olyan vágyakozások, ábrándozások és álmodozások mezejére viszi, amelyekből „fölébredve” maga előtt is szégyenkezik, és félelemmel eltelve gondol az Úr érkezésére, amikor legszégyenletesebb vágyai is nyilvánosságra kerülnek.
Ha hittel várjuk Jézus érkezését, akkor tudnunk kell, hogy Ő nem azért jön, hogy megbüntessen minket, hanem azért jön, hogy megjutalmazzon. Ő ugyanaz marad, mint amilyen egész földi életében volt. Újra meg fogjuk tapasztalni, hogy mennyire szeret minket.
Olyan lesz „az Úr érkezése”, a vele való találkozás, sőt a vele való állandó együttlét, mint amilyennek Pilinszky János költői látomásában írta az „Egyenes labirintus” c. versében. Olyan lesz, mint „amelyről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég”. Akkor megdöbbenve fogjuk tapasztalni, hogy ugyanaz történik majd velünk, mint ami minden szentáldozásunkban is megvalósul, amikor Jézus saját testét és vérét adja eledelül nekünk. Mert az igazi boldogságunk az lesz, hogy saját életét, önmagát adja nekünk egy örökkévalóságon át.
Akik igazán szeretik egymást, azoknak az a legfőbb törekvésük és boldogságuk, hogy minél többet együtt legyenek egymással. Így szeret minket Jézus is. Az utolsó vacsorán ezért imádkozott így: „Atyám azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem mindig, ahol én vagyok!” Utolsó földi megjelenésekor pedig azt ígérte: „Én veletek maradok mindennap, a világ végezetéig.”
Már most földi életünkben is abban a sokszor ismétlődő meglepetésben lehet részünk, hogy Ő nemcsak
„életünk végén jön”, hanem többször is, sőt akár naponta is, amikor az Ő képviseletében, illetve neki szolgálhatunk. „Csak az a kérdés, hogy amikor az Úr eljön, talál-e hitet a földön,” (Lk18,8) Éberen őrködjünk, hogy soha ne aludjék ki szívünkben a hit, a remény és a szeretet lángja!