Évk. 29. vas. B. – Iz 53,10-11; Zsid 4,14-16; Mk 10,35-45 Örömünknek és értékelésünknek tartjuk-e, hogy szolgálhatunk?
Miután Jézus harmadszor is megjövendölte szenvedését és feltámadását, Jakab és János apostolok, akik a legközelebb állóknak érezték magukat Jézushoz, jogosnak és időszerűnek tartották, hogy bebiztosítsák helyüket Jézus mellett Jézus „dicsőségében”.
Jézus nem lepődött meg és nem háborodott fel a két testvér szemtelen erőszakossága miatt. Jól tudta Ő, hogy mi lakik az emberben: hogy a szeretet utáni vágyat követi az értékelés utáni vágy. A mai tudósok szerint pedig a magasabb rendű gerincesek hím egyedeinek – az embert is beleértve – egyik fontos mozgatórugója az uralkodási vágy, a „dominancia”.
A többi tíz tanítvány azonban „megneheztelt” rájuk. Vajon miért? Mert ők „kiszorítva” érezték mag
ukat.
Jézus egyetlen szót sem szólt az érvényesülési vágy ellen. De Ő egészen másképpen látta a nagyságot, mint a világ. Az Isten szemében az ember értékét és „nagyságát” nem az határozza meg, hogy hány ember fölött uralkodik, hanem az, hogy mennyire szolgál.
Jézus arra tanít, hogy minél inkább szeret valaki, annál inkább szolgál, és minél jobban szolgál, annál lejjebb helyezkedik el. Ebben a lefelé tartó „versenyben” Krisztus az első. Megdöbbenünk-e Jézusnak azon a kijelentésén, hogy „Az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul üdvösségünkért.”? Az mondta ezt, akiért és aki által a világmindenség lett, aki minden uralmat megkapott a mennyben és a földön. Ő nem uralkodni jött, hanem szolgálni, hogy életünk legyen, és bőségben legyen.
Az élet csak az odaadó és szolgáló szeretetben tud fejlődni. Érvényes ez a természetes és természetfölötti életre egyaránt. Csak akkor lesz viruló élet és fejlődés családjainkban és nemzetünkben is, ha tagjaik úgy vállalják a közösségük szolgálatát, hogy nem a saját hasznukat, hanem mások javát keresik. Sokan szeretnének részesülni a dicsőségben, de küzdelem és szenvedés nélkül. Pedig a szenvedés és a dicsőség összetartoznak, akárcsak a szolgálat és az uralkodás.
Vegyük észre a szolgálatok lehetőségeit, és szolgáljunk szeretetből mindhalálig, utolsó leheletünkig, életünk teljes odaadásáig, viszonzást és jutalmat nem várva, előnyöket nem keresve, „pozíciónkat” nem méricskélve, ott, ahol vagyunk. Nekünk azt a helyet kell elfoglalnunk, amit Isten jelölt ki a számunkra.
Aztán eljön az az idő, amikor úgy tűnik, hogy már alig van lehetőségünk arra, hogy másokat szolgáljunk, sőt egyre inkább mi szorulunk rá mások szolgálatára. Ilyenkor igyekezzünk csak a legszükségesebb szolgálatokat igényelni, és elfogadni kiszolgáltatott állapotunkat. A végén már nem marad más lehetőségünk, mint az imádság, amíg egyáltalán tudunk imádkozni, valamint a szenvedés, és hogy szeretteinkért mi is „odaadjuk életünket engesztelő áldozatul”.
Tartsuk örömünknek, amíg szolgálhatunk, és megtiszteltetésnek (ha tetszik: megbecsülésünknek és értékelésünknek), ha elfogadják szolgálatunkat! Így leszünk Krisztus mellett az „Ő dicsőségében”.