Nagyböjt 2. hete, hétfő – Dán 9,4b-10; Lk 6, 36-38
A nagyböjti időszak végére milyen célt tűztünk ki magunk elé az erkölcsi fejlődésünk területén?
Jó, ha már a nagyböjt elején tudjuk, hogy a nagyböjti időszak végére fel kell nőnünk Jézus „új parancsának”, magunkévá tételére, amit Jézus az utolsó vacsorán fogalmazott meg, hogy nekünk is úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeretett minket. A minta és mérce Jézus Krisztus, illetve a Mennyei Atya.
A mai evangéliumban Jézus a Mennyei Atya irgalmasságát állítja elénk követendő példának: „Legyetek irgalmasok, amint Mennyei Atyátok is irgalmas!” Ha valóban az Atya gyermekei vagyunk, ami azt jelenti, hogy Isten életét éljük, akkor olyannak kell lennünk, mint az Atya, aki már az ószövetségi megszólításokban is sokszor szerepel úgy, mint „nagy irgalmú” és „hosszan tűrő”. Eszerint nem szabad „szívtelennek” lennünk, mert a „szívtelenség” áll a legtávolabb az Istentől, hisz ő maga a szeretet. Minket pedig a maga képére teremtett. Ebből a „hasonlóságból” ered a legértékesebb tulajdonságunk, a szeretetre való képességünk. Ezt azonban megrontotta az önzés és öntörvényűség, amely minden bűn forrása.
Az önzés és a szívtelenség mérge ellen csak nagylelkűséggel lehet védekezni. Ennek az indítéka lehet az az ígéret, hogy Isten bőkezű lesz a jutalmazásban. Mert „Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni.” Tehát ne legyünk „szívtelenek” saját érdekünkben, mert az ítéleten olyan mértékkel mérnek majd nekünk is, amilyen mércét testvéreink iránt alkalmaztunk.
Jézusnak ezeket a mondatait soha sem szabad(na) elfelednünk: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek! Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el! Bocsássatok meg, és akkor nektek is megbocsátanak!” Ami persze nem azt jelenti, hogy ha mi mások vétkét is jóváhagyjuk, akkor majd a mi vétkeinket a jóvá fogják hagyni. Csak annyit jelent, hogy az ítélet egyedül az Isten joga, viszont aki nem bocsát meg másoknak, az nem várhat maga számára sem bocsánatot. Ezen kívül aki megítél, az tévedhet is, viszont NB!: aki megbocsát, az mindig helyesen cselekszik, akkor is ha bűnt követett el ellene az, akinek megbocsátja a bűnét, még ha nem is kért bocsánatot. Az már a másiknak a bűne.
El kell ismernünk, hogy egyikünk sem makulátlan, vagy még őszintébben és világosabban fogalmazva: mindnyájunknak van valamilyen bűne, tehát mindnyájan rászorulunk Isten irgalmára. De Isten irgalmára csak akkor számíthatunk, ha elismerjük bűneinket, és irgalmasak vagyunk mások iránt. Ez a legelső feltétele Isten bocsánatának. Erre emlékeztet minket az Úr imája, a „Miatyánk” is. „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”
Dániel prófétához hasonlóan, aki egynek érezte magát népével, mint ahogy Krisztus is magára vette a világ bűneit, és mindnyájunkért engesztelt, mi is tegyünk hasonlóképpen! Engeszteljük Istent a testvéreink bűneiért is!