Évközi 19. hét, szombat – Mt 19, 13-15
Igyekeztünk-e a gyermekeket Jézushoz vezetni?
A mostani szentmisén főleg idősek veszünk részt, ezért úgy gondolhatjuk, hogy a mai evangélium mondanivalója számunkra már nem időszerű. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el, hogy a múltban igyekeztünk-e a gyermeke(in)ket Jézushoz vezetni, nem akadályoztuk-e őket abban, hogy Jézushoz jöjjenek? Nem részesítettünk-e előnyben „evilági”, vagy kényelmi szempontokat? És: mit tettünk azért, hogy ők is fontosnak tartsák és szeressék a hittan órákat, együtt imádkoztunk-e velük, együtt voltunk-e velük a vasárnapi szentmisén? Vallásos gyakorlatainkkal nem vonultunk-e vissza gyermekeink elől? Mertünk-e előttük beszélgetni vallásos élményeinkről, akár a vasárnapi szentmisén hallottakról? 
Sok példát lehetne mondani az irodalomból, de saját tapasztalatainkból is arra, hogy a szülők és nagyszülők igazi vallásossága milyen maradandó, halálig tartó mély nyomot hagy a gyermekekben.
Fekete István írta: „Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.” Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon nem bosszant-e minket a gyerekek viselkedése a szentmisén? Példát veszünk-e abból, ami esetleg minket eddig zavart, hogy a kisgyerekek állandóan beszélgetnek a szüleikhez, hogy tartsák velük a kapcsolatot, és akkor kezdődik az igazi elégedetlenkedés, ha nem kapnak megfelelő visszajelzést? – Eszünkbe jut-e, hogy nekünk is így kell(ene) állandó kapcsolatot tartanunk a Mennyei Atyával?
Nagyon fontos, hogy ne mogorván nézzünk gyermekekre (és persze egymásra se), hanem kedvesen, mosolyogva! 25 évvel ezelőtt történt Szeged-Alsóvároson, hogy az egyik édesapa, aki nem járt a templomba, bosszankodott azon, hogy a gyereke alig várja, hogy a templomba mehessen. Egy alkalommal megkérdezte tőle, hogy „mi a csudát osztanak ott nektek (ő csúnyább szóval kérdezte), hogy annyira törtettek oda?” Megdöbbenésére a fia azt válaszolta: „Apa! Ott szeretnek minket!”
! Mi a gyerekek „benyomása” rólunk? A gyermekek miből tudják meg, hogy szeretjük őket? Abból, hogy türelmesek vagyunk hozzájuk. Tudjuk-e akár tizenhétszer is ugyanolyan kedvességgel és szeretettel elmondani ugyanazt, mintha először mondanánk, ha ennyire van szükség ahhoz, hogy valamit „végre” megjegyezzenek? És ha már hetvenszer hétszer is elmondtuk ugyanazt, akkor is meg tudjuk-e őrizni türelmünket? Nem kiabálunk-e rájuk, hogy „már százszor megmondtuk”!
! A már felnőtt korú saját gyermekeinket se szidással és korholással neveljük (ezzel egyébként még senkit sem neveltek jobbá), hanem türelmes szeretetünk jó példájával! 1Jn 4,16: „Az Isten – szeretet. Aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, és az Isten is benne marad.”