Évk. 15. hét, hétfő – Mt 10,34-11,1
Mennyire szilárd bennünk Krisztus békéje?
Jézus többször kijelentette, hogy ő tudja megadni azt az igazi békét, amit a világ nem adhat, és végrendeletében ezt a békét hagyta ránk.
Szent Ágoston azt állítja a békéről, hogy az „a rend nyugalma”. Ez alatt az értékekhez és a velünk kapcsolatban álló személyekhez való helyes viszonyaink szilárd rendjét érti, amelyet ki kell alakítani magunkban.
Békességünk alapja az a bizalomteljes kapcsolat, amelyben életünket és üdvösségünket a Mennyei Atyára bízzuk, mert hisszük, hogy Ő szeret bennünket. A mi Isten iránti szeretetünkben és az Isten előtti hódolatunkban meg kell erősödnie az Atya gondviselésébe vetett bizalmunknak, meg kell szűnnie a nyugtalanságnak, el kell csitulnia és meg kell szűnnie a rendetlen kívánságoknak és vágyaknak, és ki kell alakítani magunkban a türelem, a megbocsátás, az áldozatkészség és a nagylelkűség erényét.
Az Istennel való kapcsolatunknak kell meghatároznia a többi kapcsolatunk jellegét. Kapcsolatrendszerünkben olyan rendet kell tartanunk, amely megfelel az Istennel való kapcsolatunknak. Ez ad a mi kapcsolatainknak tartósságot, sőt örökkévalóságot. Ezért bizonyos kapcsolatokat az Istennel való kapcsolatunk miatt vagy nem létesítünk, vagy miatta éppen megszakítjuk a nem megfelelő kapcsolatokat.
Krisztus követése békességet ad. De a földi életnek a realitása az, hogy olyan világban élünk, amelyet az Istentől való elszakadás gonosszá és ellenségessé tett. Ezért nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy ha Krisztust követjük, azaz ha átadjuk neki életünket, akkor minden emberi kapcsolatunk rendeződik, és letehetjük terheinket. Jézus arra figyelmeztet, hogy az ő követői szükségszerűen szembekerülnek másokkal. Ezért az ő követéséhez elszánt lelkület szükséges. Az ő követése kereszthordozást jelent. Aki mindenáron menteni akarja földi életét, és kitér az áldozatok vállalása elől, sőt a konfliktusok vállalása elől, és olykor az elkerülhetetlen konfrontációk vállalása elől, az veszélynek teszi ki az örök életét. De aki a kötelesség-teljesítésben és az áldozat-vállalásban kész az életét teljesen odaadni Istennek, az megtalálja az örök életet. A vértanúk számára egyértelmű volt, hogy a mulandóért nem érdemes feláldozni az örökkévalót, de az örökkévalóért érdemes odaadni az „ideigvalót” = a földi időre szólót.
Viszont ha valaki csak azt hangoztatná, hogy Krisztus követése állandó harc, és hogy a legédesebbnek tűnő kötelékek elszakítása és súlyos terhek cipelése, az meghamisítaná az evangéliumot. Mert igaz, hogy Jézus nem veszi el terheinket, sőt, Ő nem azokat hívja, akik szeretnének megszabadulni terheiktől, hanem azokat, akiknek nehéz a teher. Azt ígéri, hogy erőt ad nekünk terheink szeretettel való vállalásához. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terheket hordoztok, … én megkönnyítlek titeket, … s megtaláljátok lelketek nyugalmát”. (Mt 11,28-29.) Ő „édessé” = kívánatossá teszi terheinket, amelyeket szeretettel és szívesen tudunk vállalni, és ő megadja nekünk, hogy a világ békétlensége közepette is rendíthetetlen békét találjunk ebben a békétlen világban. Ennek az a feltétele, hogy Vele együtt, az Ő szándékainak megfelelően alakítsuk és építsük kapcsolatainkat.