Évközi 10. hét, csütörtök – Mt 5, 20-26
Igyekszünk-e jóvátenni, ha valakit megbántottunk?
Jézus azért jött, hogy tökéletesítse a törvényt. Ennek szemléltetésére a mai evangéliumi részletben a kőtábla 5. parancsát hozza fel példának, mégpedig úgy, hogy akár a 7. parancsot is hozzá vehetnénk, amennyiben a 7. parancs („Ne lopj!”) 
nemcsak az anyagi javak eltulajdonításának tilalmát foglalja magában, hanem azt is, amit nem szoktunk mondani, hogy „Mások becsületében kárt ne tégy!” Pedig ennek a megfontolása nagyon is időszerű.
Mert lelkünkben is meg lehet ölni („le lehet írni”) a másikat, amikor egy leszóló ítélettel elintézzük, hogy „Te esztelen” („eszement”) = „Te hülye!”. Jézus szerint „aki haragszik testvérére, az méltó az ítéletre.”
Igyekezetünk az Istenhez való közeledéshez nem lehet igaz akkor, ha nem párosul az emberi kapcsolataink rendezésére irányuló jó szándékkal. Hogyan léphetne a közös Atya elé az, aki testvérével nem keresi a kibékülést? 1Jn 4, 20: „Ha valaki azt állítja, hogy „szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát.” Nem lehet úgy állni Isten elé, hogy közben haragot táplálunk szívünkben embertársaink iránt. Ha készek vagyunk megbocsátani és kibékülni, akkor mi is számíthatunk Isten bocsánatára. Jézus nem azért jött, hogy az Atya nevében megbocsásson olyan bűnöket, amelyeket elsőrendűen testvéreink ellen követtünk el. Megtanított arra, hogy aki a testvért megbántja, az az Atya ellen is vétkezik. Jézus az Atya bocsánatát csak annak hozta meg, aki elszánta magát arra, hogy vétkét testvérével szemben is jóvátegye; hogy amennyire ereje és lehetősége engedi, újjáépíti a testvériséget azzal, akit megbántott. Bűnbánati gyakorlatunk sokszor visszás és értéktelen, amikor megszökünk a tetteinkkel járó felelősség elől. Ahelyett, hogy az emberek között és az emberekben tennénk jóvá azokat a károkat, amelyeket azoknak okoztunk, akik ellen vétkeztünk, az Istenhez fordulunk, mert vele könnyebben elintézzük a dolgot. A kártérítés kötelezettségét nem lehet csak a lopásra leszűkíteni. A rágalommal okozott becsületbeli kárért, vagy a hivatásbeli munkánk elhanyagolásával okozott kárért is kártérítés jár. A haragot a főbűnök között emlegetjük, és komolyan vesszük a megbocsátás parancsát, igyekszünk is megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. Arra azonban már ritkán törekszünk, hogy megszolgáljuk testvéreink bocsánatát, akik ellen mi vétettünk. Nem feltétlenül bocsánatkéréssel, még kevésbé látványos vagy éppen túlzó megalázkodással, de mindenképpen valami olyan tettel vagy magatartással, amely a megbántott számára egyértelmű.
Ebben a vállalkozásunkban Jézus nem hagy magunkra minket. Ahogy „békességet szerzett” köztünk és az Atya között, úgy megsegít abban is, hogy testvéreinkhez visszataláljunk. Engedjük, akarjuk, és a magunk részéről is tegyünk meg mindent azért, hogy ez így legyen!