Évk. 7. hét, szerda – Jak 4,13b-17; Mk 9,38-40. –
Nem vagyunk-e irigyek vagy türelmetlenek másokkal szemben? Igyekszünk-e tudatosan tenni a jót?
A mai evangéliumban azt hallhattuk, hogy a tanítványok irigykedve szemlélték, amikor valaki a Mester nevében jót tett, – és ezt megtiltották neki.
A
z irigység: hajlandóság a mások javán (sőt, mások erényén!) való elszomorodásra, amennyiben azt úgy fogjuk fel, mint a magunk fölényének csorbulását. Az irigység karöltve jár együtt a kevélységgel, amely nem tűr sem vetélytársat, sem magánál különbet, és ezért az irigy embert szomorúság tölti el, ha látja, hogy a másiknak valami jobban megy, mint neki. Az ilyen embernek még az is rosszul esik, ha mást dicsérnek, és ilyenkor igyekszik leszállítani a másik dicséretének az értékét.
Megdöbbentő megfigyelés, hogy az irigység éppen azokat környékezi meg, akik „szenteknek” képzelik magukat. – Tanulságos, hogy amikor az ördögök a csíksomlyói betlehemes játékokban különböző rontásokat szórnak az emberekre, hogy megakadályozzák a megszületett Krisztus befogadását, többek között azt mondják, hogy „az irigység lelke szálljon a szentekre!”
Érdemes megjegyezni a mai szentlecke utolsó mondatát: „Aki tudna jót tenni, és nem teszi, az vétkezik.” Egyesek véleménye szerint (pl. Seregély István érsek úr szerint is) a jó elmulasztásával több bűn terheli életünk mérlegét, mint a cselekedetekkel elkövetett, tudatos bűnökkel. Pedig hogy melyik oldalra kerülünk az örök életben, ez attól függ, hogy földi életünkben tudatosan tettük-e a jót. A hívő ember teszi a jót, de nem a teljesítményekre büszke ember görcsös akarásával, hanem begyakorolt könnyedséggel, szinte önfeledten, mindig a jó Istenre figyelve.
Tehát jótetteinket nem véletlenül, alkalomszerűen kell tenni, hanem tudatosan. Igaz, hogy az üdvösséget Isten irgalmas szeretetéből kapjuk ajándékba, és nem érdemeinkért, de az Istenre való hagyatkozás mellett a magunk igyekezetére is szükség van, a tervezéstől kezdve egészen a megvalósításig.
Tervezgetéseinket és tetteinket „az örökkévalóság fényében”(=„sub spécie aeternitatis”), az örökkévalóság hitében kell tennünk. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy földi létünk a párához hasonlít, amely „alig látszik, felszáll és szertefoszlik”, másrészt viszont a földi élet romlandósága nem bénít meg minket, sőt, az örökkévalóság ténye cselekvésre ösztönöz.
! Minden kínálkozó alkalmat meg kell ragadni, hogy jót tegyünk, anélkül hogy ezekkel dicsekednénk, hiszen ez a kötelességünk. Mert ha a jót saját hibánkból elmulasztjuk, bűnt követünk el (amint előzőleg megállapítottuk)!
Kérjük a Szentlelket, hogy segítsen kialakítani magunkban Krisztus lelkületét (az ő szemléletmódját és magatartását), hogy úgy járjunk-keljünk a világban, ahogyan Ő „körüljárt, jót cselekedvén”! „Amíg nappal van”, tegyük a jót, hogy amikor itt a földön elsötétül szemünk világa, részünk lehessen az „örök világosságban”, az örök életben!