Évközi 11. hét, csütörtök – Mt 6,7-15
Kellő figyelemmel, összeszedettséggel, valamint tudatossággal imádkozzuk-e a Miatyánkot?
Istennel való kapcsolatunk minősége megállapítható abból, hogy milyenek az imádságaink. Jézus a mennyei Atyával való kapcsolatunk ápolásához nyújt segítséget, amikor imádkozni tanít. Fontos tudnunk, hogy Jézus nem egy gépiesen ismétlendő formulát akart adni nekünk. Nem azt mondta, hogy ezt imádkozzátok, hanem azt mondta, hogy: „így imádkozzatok”. Mintát akart adni.
A Miatyánk tartalma valójában nagyon egyszerű. Mindössze néhány kérés. Ugyanakkor Tertullianus (3. századi egyházatya) szerint: „összefoglalja az egész Evangéliumot”. Jézus úgy tanít minket imádkozni az Atyához, mint akik az ő gyermekei lettünk, valamint egymás testvérei Krisztusban.
Jézus arra biztat minket, hogy az Istent tekintsük Atyánknak, aki tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk. Ugyanakkor a kitartó, a meg nem szűnő imára buzdít, a bizalomban való kitartásra, az Atyára való állandó figyelésre, az imádságos lelkület ébrentartására. Mert mi vagyunk azok, akik nem tudjuk, hogy igazán mire van szükségünk. Főleg azt szükséges tudnunk, hogy számunkra mi az Atya akarata.
Ha közösen mondjuk, akkor fontos az egymásra való figyelés. Ha magunkban mondjuk, akkor már a megszólításnál is megállhatunk, vigyázva arra, hogy imánkban gyermeki bizalom, közvetlen személyesség legyen.
Mindenekelőtt a hódolatunkat fejezzük ki! A Máté-féle megszólítás jellemző a zsidó liturgiára, ahol Isten nevét jelző nélkül nem emlegették, mert így kívánta a tisztelet. Máté azzal is enyhíti a megszólítás merészségét, hogy hozzáteszi a mennyei jelzőt, amit mi értelmező mellékmondattal fejezünk ki: „aki a mennyekben vagy”.
Ne feledkezzünk meg a „Mi Atyánk” megszólítás két nagyon fontos tartalmi mondanivalójáról sem! Atyánknak merjük nevezni Istent, akinek nevét a zsidóknak még kiejteni sem volt szabad. Jézus az utolsó vacsorán beszélt küldetésének lényegéről, arról, hogy kinyilatkoztatta az Atya nevét. „Megismertettem velük a nevedet„ (Jn 17,26) és „El is fogadták” (Jn 17,8). Sőt azt is mondja, hogy megdicsőítette az Atya nevét (vö. Jn 12,28).
Az ima legelső kérése is erről szól: „szenteltessék meg a te neved”. A zsidóknál súlyos vétek, ha valaki megszentségteleníti az Úr nevét, mert ez azt jelenti, hogy csökkenti Isten tiszteletét az emberek között (vö. Lev 18,21kk).
Talán arra sem fordítunk elég figyelmet, hogy az Atya nevét többes szám első személyű alakban mondjuk, mert mindig a közösség tagjaként, a közösség nevében is szükséges az Atya elé állnunk. Amikor egyedül állunk Isten elé, akkor sem feledkezhetünk meg testvéreinkről, tehát nem lehetünk magányosak. Ebből viszont az is következik, hogy akkor vallhatjuk Őt Atyánknak, ha embertársainkban a testvéreinket látjuk. A mi Atyánk megszólítás feltételezi a közösséget, mégpedig azokét, akik Isten gyermekeinek tartják magukat. Ezzel a tudattal, bizalommal ejtsük ki ezt a szót, hogy Atyánk!