Húsvét 5. vasárnapja – Jn 13, 31-35
Melyek a legfőbb erkölcsi alapelveink?
Az általános iskola első osztályában az első szentáldozásra készülve két kérdésre volt szükséges tudnunk a választ (a hitoktatónk megfogalmazása szerint akkor is, „ha álomból ébresztenének fel minket”). Az első kérdés az volt hogy „mi végett vagyunk a világon?” A választ mindenki tudja… A második kérdés úgy szólt, hogy mi a főparancs? Ezt is biztosan tudjuk („Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből,… lelkedből,… elmédből, minden erődből, felebarátodat pedig mint önmagadat!”)
Aztán megtudtuk, hogy ez a főparancs már az ószövetségben is megvolt, tehát aki megtartja, az legfeljebb egy jó zsidó. A keresztény embernek Jézus „új parancsát” szükséges megtartania, ahogyan a mai evangéliumban mondta Jézus: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Tehát Jézus szeretetével szükséges szeretnünk egymást. Vajon tudjuk-e ezt a parancsot „akkor is, ha az álmunkból ébresztenének fel minket”? Valamint mennyire igyekszünk teljesíteni?
Jézus parancsot mondott. Vagyis megszegése nem egyszerűen tökéletlenség, hanem bűn. A mai evangélium utolsó mondatában pedig azért van általános alany, mert nemcsak a mostani időnkre érvényes, hanem az utolsó ítéletre is: „Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Miben áll Jézus parancsnak az újdonsága?
Nem egy személyre szól, valamint nem egy másik személyre irányul. Nem azt mondja, hogy „Szeresd a te Istenedet…, illetve a te embertársadat!”, hanem a közösség minden tagjára vonatkozik. „Ti szeressétek egymást!
A választott nép tagjai csupán azokat tekintették felebarátjuknak, akik a szövetség népéhez tartoztak. Jézus az új parancsát mindenki felé kötelezővé tette. Vagyis nem válogathatunk, nincs kivétel! Igaz, hogy nem egyformán szükséges szeretnünk mindenkit, mint ahogyan Jézus sem egyformán szeretett mindenkit, még a tanítványait se.
Megváltozott a viszonyítási alap, új mércét kaptunk.
Az önszeretet mércéje is elismerésre méltó. Az ószövetségi törvény a legkikerülhetetlenebb viszonyítási alapot adta. Hiszen az egészséges ember szereti önmagát, ez a természetes önszeretet tart életben minket. (Minden egyéb szeretet könnyebben megtagadható.) Nekünk azonban nemcsak annyira szükséges szeretnünk a másik embert, mint saját magunkat, hanem olyan mértékben, ahogyan Jézus az áruló Júdást is szerette, valamint a keresztre feszülve feláldozta mindnyájunkért az életét.
Fontos tudnunk, hogy ezt a parancsot nem lehet saját erőnkből teljesíteni. Egyedül a Jézussal egyesült életünk tehet képessé minket erre. Ezért kérjük a Szentlelket, hogy alakítsa ki bennünk Krisztust. Így ha nem is a világon tőlünk távol élő minden embert, de legalább a környezetünkben élő minden honfitársunkat így tudjuk Krisztus szeretetével szeretni!
Ha teljesítjük Jézus új parancsát, akkor üdvözülünk.