Húsvét 3. hete, kedd – Jn 6,30-35
Hisszük-e, hogy az Eucharisztia az életünk kenyere?
Ha István diakónus megmaradt volna az étel- és ruhaosztásnál, ha nem kezdett volna el tanítani, prédikálni, illetve csodajeleket művelni, akkor nem zavart volna senkit.
Ha Jézus is megmaradt volna annál, hogy az emberek pillanatnyi szükségleteit kielégítse, őket betegségeikből meggyógyítsa, valamint nem tanította volna, hogy Ő az Atya által küldött élet kenyere, akkor nem feszítették volna keresztre.
Ha az Egyház csupán karitatív szervezet lenne, ha csupán az általa összegyűjtött adományok elosztásával foglalkozna, akkor nem zavarna senkit. De ha ebből a neki szánt társadalmi szerepből kilép, valamint tanítani kezd, ráadásul minden embert az életkorának, valamint életállapotának megfelelő szentségekben akar részesíteni, akkor már bajba keveri önmagát.
A társadalmi, politikai színtéren is támadások kereszttüzébe kerül, aki azt állítja, hogy az anyagi jólétben való gyarapodásunknak is a lelki, a szellemi, az erkölcsi fejlődés az alapja. Különösen akkor támadnak minket, ha azt állítjuk, hogy akkor lesz igazi élet bennünk, ha az Élet kenyerével táplálkozunk.
Jézus rögtön ellenállásba ütközött, amikor magáról azt mondta, hogy: „én vagyok az élet kenyere”. Ráadásul azt is hozzátette, hogy: „Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak”. Aztán később, ugyanebben a fejezetben olvassuk, hogy aki Jézust magához veszi, az Őáltala él (vö. Jn 6,57).
Hisszük, hogy ugyanaz az élet van bennünk a szentáldozásban magunkhoz vett Eucharisztia által, amelyet Jézus az Atyától kap.
Krisztus nagyon határozottan állítja, hogy aki eszi az ő testét, annak örök élete VAN (vö. Jn 6,54)!
Jézus azért akarta, hogy a kenyér az ő testévé, a bor az ő vérévé változzon, hogy: „mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Istennek szentelt örök áldozattá váljunk” (Szentmise 3. kánon).
Jézusnak az a kijelentése, hogy „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56), nemcsak erre a földi életre, hanem a halálunk utáni örök életre is érvényes.
Ha engedjük, valamint akarjuk, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vétele átváltoztasson minket Krisztus testévé, akkor mi is elmondhatjuk Pál apostollal: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).
Ha fizikailag nincs is rá mód, lelki áldozással ugyanúgy magunkhoz vehetjük Jézust! A tridenti zsinat (1546-63) szerint lelki áldozást azok tudnak végezni, akik szeretetben tevékeny hittel vágyódnak az Égi Kenyérre, de a fizikai körülmények megakadályozzák a tényleges áldozásukat. A lelki áldozás a személyes felkészültségnek megfelelően közli ugyanazokat a kegyelmeket, mint a tényleges szentáldozás. Ha más lehetőségünk nem adódik rá, akkor legalább a lelki áldozásban legyen részünk!