Nagyböjt 2. hete, csütörtök – Jer 17,5-10; Lk 16,19-31
Mennyire figyelünk oda egymásra?
A mai evangélium két magatartási formát állít elénk. Az egyik a szív keménysége; a másik a megpróbáltatások közben Istenbe vetett bizalom.
Az a kérdés, hogy hiszünk-e az örök életben, valamint abban, hogy a jelen életünk hatással van a halálunk utáni életünkre.
Úgy tűnhet, mintha a példabeszédbeli dúsgazdag csupán azért jutott volna a kárhozatra, mert jó dolga volt a földi életében, Lázár pedig azért vigasztalódott Ábrahám kebelén, mert szegény volt és türelemmel viselte szenvedéseit. De a kárhozat, illetve az üdvösség oka nem a gazdagság, vagy a szegénység.
Lukács egész evangéliumában különös hangsúly van azon, hogy a gazdagság olyan állapot, amely veszélyezteti az örök üdvösséget. A gazdag úgy üdvözülhet, ha megosztja javait az ínséget szenvedőkkel, mert ő csak kezelője, és nem kénye-kedve szerinti ura a feleslegének.
A gazdag ember igazi hibája valójában nem a gazdagsága volt, hanem a szívtelensége, vagyis hogy nem törődött a kapuja előtt fekvő koldussal. A szakadék tehát, amelyről Ábrahám beszél, nem a haláluk után keletkezett közöttük, hanem még a földi életükben. Kezdetben a gazdag embernek csupán pár lépést lett volna szükséges megtennie (oda menni a koldushoz, hogy segítsen rajta). De a gazdag az évek múlásával egyre jobban begubódzott magába, egyre mélyebb, valamint szélesebb lett az a szakadék, amely végül a haláluk után már áthidalhatatlanná vált.
Jézus arra hívja fel a figyelmet, hogy érzéketlenné válhatunk mások gondja-baja iránt. Könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy észre sem vesszük a mellettünk élő ember nyomorúságát. A jótékonykodás lehetőség számunkra, hogy kifejezzük együttérzésünket a másik ember iránt. Ne csak a pénzre gondoljunk! Környezetünk tagjai közül sokan azt a szeretetet, illetve törődést hiányolják, amelyet számukra rajtunk kívül senki más nem tud nyújtani nekik.
Igyekezzünk jóvátenni, amit tudatlanságunkban, vakságunkban (végső soron szívtelenségünkben) elkövettünk mások ellen, mert halálunk után már nem lesz rá lehetőségünk.
Az a legfontosabb, hogy ne legyünk közömbösek, részvétlenek mások gondja-baja iránt, vagyis ne legyünk szívtelenek. Legyünk egymás segítségére! Ne csupán a magunk, valamint mások földi boldogulásával törődjünk, hanem mindnyájunk örök életével is!