Évközi 14. vasárnap A – Mt 11, 25-30
Jézussal együtt örülünk-e annak, hogy a Mennyei Atya szeret minket?
Az előző vasárnapon megtudtunk, hogy ha hiszünk „a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), illetve szerinte élünk, akkor boldogok leszünk. Akkor érezni fogjuk, hogy sikerült egyre jobban megvalósítani Istentől kapott önmagunkat.
Jézus már a működés elején, éjnek idején is nagy lelkesedéssel beszélt az írástudó Nikodémusnak arról, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Elképzelhetjük, hogy mit érezhetett Jézus, amikor 12 éves korában a jeruzsálemi templomban maradva a Bölcsesség könyvének szerzőjének elragadtatott révületben írt szavairól faggatta az írástudókat, hogy „amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, (Isten) mindenható szava zord harcos módjára ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén.” (Bölcs 18,14-15).
Jézus ugyanazt érezhette, mint amikor a mai evangéliumban az egyszerű emberektől körülvéve arra hívta az egyszerű embereket (velük együtt minket is), hogy örüljünk Vele együtt annak, hogy a Mennyei Atya ilyen, illetve így szeret minket. Ez nem egyszerű örömmel tölti el Jézust. A Mennyei Atya iránti csodálattal, elragadtatással mondja, hogy „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám így tetszett ez neked!”
Jakubinyi György emeritus püspök atya Máté evangéliuma című könyvében írta (Szent István Társulat, Bp, 1991), hogy „Jézus kilétének titkát három tényező határozza meg: az Atya mindent átadott Neki, egyedül az Atya ismeri Őt egészen, és az Atyát is csak Ő ismeri.”
„Ez az evangéliumi részlet rávilágít arra, hogy Jézus és az Atya között milyen párbeszéd folyt le. Az általa adott kinyilatkoztatás tehát nem más, mint az ember bevonása az Atya és a Fiú párbeszédébe. Ez pedig nem más, mint az örök színelátás valamilyen elővételezése. Az Atya azáltal fogad bennünket gyermekeivé, hogy bepillantást enged belső szentháromsági életébe. Választ kapunk arra, hogy Istennek mi a terve a világgal és velünk. Ezért a hit ajándékáért nekünk is hálát kell adnunk.”
Két személy kapcsolata nem információkon, nem szabályokon alapul, nem is valami közös megegyezésen, hanem a kölcsönös ajándékozáson, elfogadáson. A kölcsönös szegénységen, amikor mindkét fél ki tudja mondani, hogy Te vagy a mindenem, nélküled semmi sem vagyok! Amikor tudják, hogy életük a másiktól függ! Amikor mindketten szolgálni akarnak!
Két személy kapcsolata alapvetően és lényegileg mindig az áldozaton, az odaadott életen múlik. Csak akkor lesz erőnk minden tehernek és keresztnek az elviseléséhez, ha tudjuk, hogy van valaki, akinek a mindene vagyunk. Csak Isten szeretetéből erőt merítve tudunk vállalni szívesen, örömmel mindent.