Vízkereszt (görögül „Epifania”) – Az Úr megjelenése Iz 60,1-6; Ef 3, 2-3a. 5-6; Mt 2,1-12
Szentmiséinken szeretnénk-e találkozni Istennel? Milyen ajándékot szoktunk hozni Neki?
Karácsonykor azt ünnepeltük, hogy Isten eljött hozzánk. A mai ünnep pedig azt hirdeti, hogy mindenki felismerheti, hogy Jézus az Isten Fia.
Isten azoknak a kívánságát is teljesíti, akik úgy gondolkodnak, hogy ha fontos az Istennek az, hogy találkozzon velem, akkor majd üzen.
Isten mindenkinek ad hívó jeleket. Ezek sokfélék lehetnek. Akár életünk pozitív eseményei, a lelkünk mélyén megélt öröm, vagy éppen életünk megrázó történései, esetleg valamilyen hiányérzet, lelki fájdalom, a betegség, az öregség, az egyedüllét, vagy a társas magány
(amikor valaki egy családban vagy egy közösségben egyedül érzi magát), vagy amikor úgy érzi, hogy rá nincsen szükség, stb.
A hívó jelre azonban szükséges elindulni. A tudós zsidó papok megelégedtek azzal, hogy mindent tudnak, ezért nem keltek útra. Pedig az a hit, amely nem indít útra, lassanként elhal, elvész. A hit eseménye az üdvtörténet kezdetétől fogva úgy jelenik meg a Szentírásban, mint útra kelés, amely sokszor fizikai helyváltoztatással is járt, pl. Ábrahám, Mózes, vagy éppen Máté apostol és evangélista esetében (akinek evangéliumából a mai részletet olvastuk). De leginkább a régi életmódból való kivonulást, változtatást jelenti.
Megesik, hogy készségesen útra kelünk, aztán egyszer csak eltűnik a jel, és elbizonytalanodunk. Ne feledjük, hogy egyedül nem lehet rátalálni Jézusra! A bölcsek sem egyedül találták meg az Üdvözítőt! Nekünk is szükségünk van mások segítségére is. Ha eljövünk a szentmisére, amely a Krisztussal való találkozás legbiztosabb színhelye, akkor szükséges igénybe vennünk az írott ige útmutatását. Ennek nyomán, valamint a szentáldozásban rátalálhatunk Jézusra.
De vajon milyen ajándékot hozunk az Istennek?
Megajándékozhatjuk Őt legdrágább kincseinkkel! A hitünk aranyával, mellyel elismerjük az ő Istenségét, amellyel elfogadjuk a Tőle kapott küldetésünket. Aztán az állhatatos imádságunk tömjénillatával, hogy félelmeink, aggódásaink közepette sem adjuk fel a reményünket Benne, Aki mindig hűséges hozzánk. Nem utolsó sorban pedig az áldozatos, megbocsátó szeretetünk mirhájával, melyet Tőle tanulunk, és amelyhez mindig Tőle kérünk erőt.
Megtapasztalhatjuk, hogy Jézus felénk is azzal az áldó, gyógyító tekintettel fordul, mint a bölcsek felé: „csendesen és váratlanul átölel…” (Ady). Aztán Jézus azt akarja, hogy vigyük Őt magunkkal!
Mert ahogyan a bölcsek hódolatukból felállva más úton tértek vissza otthonaikba, úgy mi is megújult szívvel, Krisztussal együtt, egymáshoz, a munkánkhoz, valamint az életünkhöz való viszonyulásaink megújításának vágyával térjünk vissza otthonainkba! Járjunk együtt Krisztussal ebben a világban, hogy aztán majd együtt lehessünk Istennel, illetve egymással az örök boldogságban is!