Nagyböjt 5 hete, kedd – Jn 8, 21-30
Örömmel tudjuk-e fogadni a szenvedéseket, a keresztet, mint hitünk és szeretetünk bizonyításának a lehetőségét?
A jó Isten örömre, boldogságra teremtett minket. Ennek ellenére életünkben sok a kudarc és a szenvedés.
A hitetlen ember ilyenkor panaszkodik és kesereg, vagy másokat hibáztat és okol, a hívő pedig elgondolkodik azon, hogy mi lehet a szenvedés oka/értelme.
Ha lelkiismeretünk valamivel vádol minket, akkor arra is gondolhatunk, hogy a szenvedés talán Isten figyelmeztetése, mert nem jártunk helyes úton, vagy esetleg nem értékeltük eléggé Isten eddigi ajándékait.
Amikor a zsidókat a pusztában megtámadták és megtizedelték a mérges kígyók, rögtön arra gondoltak, hogy hitetlenségükért és lázadásukért büntette meg őket az Isten. Úgy gondolták, hogy megérdemlik a csapásokat, mert nem értékelték a rabságból való szabadításukat és Isten gondviselésének nagy jeleit, köztük a mannát sem, amelyet már nagyon „meguntak”.
Ha nekünk esetleg nem jut eszünkbe semmi, amire ráfoghatnánk, hogy amiatt „büntet” minket az Isten, akkor mi is elgondolkodhatunk azon, hogy vajon megfelelően értékeljük-e Isten jótéteményeit? Például a bűnöktől való szabadításunkat, az „Égi Kenyeret” = az Oltáriszentséget, az örök életet, és a többi adományt, köztük a földi elnyomatásból való megszabadulásunkat és mindmáig való megmaradásunkat, és személyes adományainkat…
Jusson eszünkbe az is, hogy a szenvedések alkalmat adnak a hitünk és a nagyobb szeretetünk kimutatására. Jézust igazán nem büntetni akarta az Atya, hanem a nagyobb szeretet bizonyítására kapott lehetőséget. Maga Jézus mondta, hogy „Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért.”. A mai evangéliumban pedig azt hallottuk Jézustól, hogy „Ha majd fölemelitek az Emberfiát (a kereszten), akkor majd megtudjátok, hogy én (ki) vagyok, és mindeneket magamhoz vonzok.”.
Jézus kereszthalála, az ő „fölemeltetése” a végső bizonyíték, amely nyilvánvalóvá tette az ő „kilétét”. Azzal vonz magához mindenkit, hogy kereszthalálával és föltámadásával bizonyította, mennyire szeret minket az Isten. Jézusban „megismertük a szeretetet, és hittünk benne.” (1Jn 4,16).
Amikor Fülöp azt kérte Jézustól, hogy „Mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!”, Jézus azt válaszolta neki: „Aki engem lát, látja az Atyát is.” Jézus a kereszten volt az Atya legtökéletesebb képe-mása. Küldetését tökéletesen teljesítette. Erre utalt Jézus utolsó szava a kereszten: „Beteljesedett!” (= sikerült).
Ha keresztünk/szenvedéseink viselése közben elfog a kétely, hogy szeret-e minket az Isten, akkor nézzünk fel a keresztfára, a rajta függő Isten Fiára, aki irántunk való túláradó szeretetből szenvedett és meghalt értünk! Ismerjük fel a nagy lehetőséget, és „örömmel szenvedjünk, mert testünkben kiegészítjük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből szeretteinknek a javára.” (1Kol 1,24).