34. évközi hét, kedd – Lk 21,5-11
Örülünk-e annak, hogy a világ végén mindenki megtudja, mennyire szerettük Istent, valamint egymást?
Időnként szokás a nagy figyelmeztetéssel való riogatás, illetve fenyegetés egy új világrend kialakulására utaló jelenségek miatt. Henry Alfred Kissinger Világrend c. könyvének fülszövegében így riogat: „Káosz fenyeget a mindeddig példátlan egymásrautaltság és a kölcsönös függőség dacára: a tömegpusztító fegyverek terjedése, az államok szétesése, a környezetrombolás hatásai és azoknak az új technológiáknak a terjedése miatt, amelyek lassan kontrollálhatatlanná és emberi ésszel már-már felfoghatatlanná teszik a konfliktusokat”.
Jézus óv minket a riogatástól: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket”! A világ vége miatt pedig „ne rémüldözzetek”! Ennek az időpontját senki sem tudja. Előjelei sem lesznek. Mindössze annyit lehet tudni a világ végéről, hogy biztosan bekövetkezik. A mai evangéliumban szereplő előjelek nem a világ végének, hanem Jeruzsálem közelgő pusztulásának az előjelei.
A félreértés abból is adódott, hogy a korabeli zsidók hite szerint a jeruzsálemi templom állni fog a világ végéig. Ezért amikor Jeruzsálem, valamint benne a templom pusztulása Krisztus után 70-ben bekövetkezett, néhányan még a tanítványok közül is tévesen azt gondolták, hogy hamarosan bekövetkezik a világ vége is, vele együtt pedig Krisztus dicsőséges eljövetele.
Annyit biztosan tudhatunk, hogy a mulandó világ utolsó kozmikus összeomlása után Krisztus dicsőségesen el fog jönni. Az ő eljövetele az Isten végső győzelmének megnyilvánulása lesz (Isten igazságosságának, egyben irgalmas szeretetének a diadala). Nyilvánosságra fognak kerülni mindegyikünk legtitkosabb gondolatai, vágyai, cselekedetei, és semmi sem marad következmény nélkül. Mindenki érdemei szerint jut a boldog örök életre vagy az örök kárhozatra.
Ne félelemmel gondoljunk a világ végére! Hiszen elsősorban a jó tetteink lesznek nyilvánvalóvá, bűneinken kívül pedig az is, hogyan tartottunk bűnbánatot, mennyire igyekeztünk bűneinket jóvátenni! De főleg azt fogja megtudni mindenki, hogy mennyire szerettük Istent, valamint egymást. Ez legyen a mi vigasztalásunk és örömünk!
Pilinszky János írja Mielőtt című versében:
„A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra, mezítelenségünk
fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi
a keresztet, s az angyalok, a mennyek
állatai, fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja
a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.”