Június 27. Szent László király – Miben lehet példaképünk?
László annak a Vazulnak az unokája, akit István király megvakíttatott. Imre herceg halála után ugyanis Vazul, aki Géza fejedelem Mihály nevű fivérének a fia volt, és aki merényletet kísérelt meg a 60. évén túl levő és betegeskedő István király ellen.
István hozzájárult, hogy Vazul három fia (András, Béla és Levente) külföldre menjenek. Béla Lengyelországban egy herceglányt vett el feleségül, és a házasságából hét gyermek született Lengyelországban. A második László volt, aki 1046 táján született.
István király halála után az itthoni viszályok közben a három testvér (András, Béla és Levente) családjaikkal együtt kétszer is hazajöhettek. De először András uralkodásának végén, majd Béla három éves magyar királysága után ismét Lengyelországban találtak menedéket. Aztán azért jöttek haza harmadszor is, mert a polgárháborús országunkat minden oldalról támadni kezdték, és szükség volt rájuk. Ezekben a harcokban érdemelte ki László, hogy őt válasszák királlyá.
Lászlóról köztudott volt, hogy még az országunkra támadó ellenségekkel szemben is nagyon lovagias volt (például nem engedte megölni a foglyokat). De a legnagyobb győzelmeket önmaga fölött aratta. Szilárd kezű, magabiztos, bölcs kormányzásában, amely az első pillanattól kezdve nagy körültekintésében mutatkozott meg, nagy alázatossága és önmérséklete húzódott meg.
A királyi méltóságot csak azért fogadta el, mert Isten akaratát látta benne. Tudatában volt annak, hogy a királyi hatalom fölött ott áll az Égi Király, Isten hatalma. Tudta, hogy ő, bár király, mégis alattvaló, ezért igyekezett döntéseit és törvényeit az isteni törvényekhez igazítani.
A történészek nem tudták kideríteni, hogy mi volt az őszinte, igaz bűnbánó lelkületének konkrét oka. A lelki írók vele kapcsolatban a népe bűneiért vezeklő királyt emlegetik. „Folytonosan böjtölt és imádkozott, népe bűneiért zokogott, s szíve oltárán önmagát ajánlotta fel Istennek eleven áldozatként”. „Ha pedig úgy esett, hogy éjszaka virrasztással és hosszas imádkozással kifárasztotta magát, nem kívánt puha párnát, hanem a templomok csarnokában pihent meg egy órácskát”. Oderisiushoz, a Monte Cassinoi apáthoz írt levelében (rögtön az üdvözlés után, mielőtt a tárgyra tért volna), levelét szokatlan hangnemben így kezdte: „Jóllehet bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül,…”.
Az 1095-ben (49 éves korában) bekövetkezett haláláról így tudósítanak a krónikák: „váratlan betegség döntötte le lábáról, testi ereje már-már elhagyta: összehívta az ország főembereit, s bejelentette, hogy testi feloszlása közeleg. Ezt hallván az oly kegyes király halálán jajveszékelő tömeg sírása az egekig hatolt. De a király magához vette az Oltáriszentséget, amelyben híven hitt, amelyet egész szívvel szeretett, s amelyet az erények teljességével keresett, és boldogan tért meg az Úrhoz”.
Ismert énekünk szerint: „Példája éltet, hogy a harcot álljuk. Jól megtanuljunk élni-halni tőle, míg eljő a nap…” (ferences ének: Áldjuk a földön…).