A Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának emléknapja – 2018 óta Ferenc pápa elhatározása alapján ApCsel 1,12-14; Jn 19,25-27
Hogyan fogadjuk a szenvedéseket?
A Szűzanya a mai evangéliumban Fájdalmas Anyaként áll előttünk.
A fájdalmat és a szenvedést szeretnénk kiküszöbölni az életünkből. Az igazság azonban az, hogy soha nem tudjuk teljesen kiiktatni. Vajúdások közt kezdődik és sokszor haláltusával fejeződik be életünk. Vannak életünk során is elkerülhetetlen testi és lelki szenvedések, amelyek próbára teszik türelmünket, reményünket, szeretetünket, sőt néha talán még a hitünket is.
Az a társadalom, amelynek az a törekvése, hogy kiirtsa a szenvedést, az kudarcra van ítélve. Nehéz elfogadni, hogy nem lehet elkerülni minden szenvedést.
Szent János apostol azt írja, hogy: „Jézus keresztje mellett ott állt anyja”. Ő nem hagyta egyedül Jézust szenvedése idején. Mi mellettünk is ott fog állni Mária, amikor leginkább szükségünk lesz rá. Ő Fiának a szenvedését nem egyszerűen csak megfigyelte, mint egy külső szemlélő, hanem maga is részt vett benne. Mária is szenvedett, amikor követte Jézust a keresztúton.
El tudjuk képzelni, hogy amikor Jézus a keresztről szemlélte anyjának fájdalomtól elgyötört arcát, mennyire szerette volna őt vigasztalni, hogy enyhítse anyja szenvedését. Abban a tragikus pillanatban az isteni és az emberi szeretet egyesült. Akkor Jézus Jánosra bízta anyját, és anyjára bízta a szeretett tanítványt.
Földi életünknek egyaránt szerves része a szenvedés és az öröm. Ezen a földön még alá vagyunk vetve a szenvedésnek és a halálnak. Jézus részvéttel nézi a mi szenvedésünket is, és minket is az ő anyjára bíz. Tudjuk azonban, hogy a Fájdalmas Anya és a Boldogságos Szűzanya ugyanaz a személy. Ő nekünk szerető égi édesanyánk, aki előttünk ment el oda, ahol már nem lesz többé szenvedés, sem halál, sem gyász, hanem csak véget nem érő boldogság. Ő ebben az égi hazában imádkozik értünk „most és halálunk óráján”, ahogy gyakran imádkozzuk az Üdvözlégy Mária kezdetű imádságunkban.
Jézus azonban nem kívülről nézi a mi szenvedésünket. Ahogyan Urunk mennybemeneteléről szóló prefációban imádkozza a pap a szentmisében: „Ő nem azért távozott, hogy magára hagyja az esendő embert”. Velünk van a szenvedésünkben, így testünkben kiegészíthetjük azt, „ami Krisztus szenvedéséből hiányzik” (vö. Kol 1,24).
Ne feledjük, hogy földi szenvedésünk csak átmeneti! Az a remény éltessen és vigasztaljon minket, hogy örök boldogság vár ránk! Mert ha Vele együtt szenvedünk, akkor Vele együtt meg is dicsőülünk (vö. Róm 8,17).