Urunk mennybemenetele – ApCsel 1,1-11; Zsid 9,24-28, 10,19-23; Lk 24,46-53
Segítjük-e egymást abban, hogy otthonra, közösségre találjunk már itt a földön és majd a mennyben is?
Föltámadásával Jézus már nem a földi életét folytatta, hanem Isten világában él. Megjelenései tulajdonképpen csodák voltak. Mennybemenetele ezeknek a csodáknak az utolsó alkalma. Az a körülmény, hogy közben felhő takarta el Őt a tanítványok szeme elől, azt jelentette, hogy feltámadott testével együtt végérvényesen belépett az Isten világába. Tehát ezután ne számítsanak a tanítványok több megjelenésre.
Jézus azonban nem egy olyan világba ment, ahol majd csak a világ végén fogunk találkozni Vele. Azért tűnt el szemeink elől, hogy ne rajtunk kívül legyen, hanem bennünk készítsen nekünk otthont, már ebben a földi életünkben. Ahogyan Szent Ágoston írta: „közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz („interior intimo meo”).
Nem mellékes körülmény, hogy Jézus áldó kézzel emelkedett föl. A Zsidókhoz írt levél tanúsága szerint azért emelkedett a mennybe, hogy Isten színe előtt közbenjárjon értünk. Ő az Újszövetség egyetlen tökéletes főpapja, mert egy személyben Isten és ember. Mindkét természetet magában hordozza. Ezáltal lehet tökéletes közvetítő az Atya, valamint az emberek között. Saját testén keresztül lett az út az Atyához.
Jézus mennybemeneteléről többféle beszámolót olvashatunk. De mindegyik beszámoló megegyezik két dologban.
1.: Jézus missziós parancsot ad tanítványainak, mely szerint „Az ő nevében … minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni”.
2.: E küldetés teljesítésében Jézus az ő segítségéről biztosítja övéit a Szentlélek által.
Tehát Jézus mennybemenetele nemcsak földi küldetésének befejezését, hanem egyben az Egyház küldetésének indulását is jelenti. Egyháza által Jézus a világ végéig folytatja megváltó és megszentelő művét az igehirdetés, valamint a szentségek kiszolgáltatása révén.
A mai ünnep erősítse meg bennünk azt a hitet, reménységet és örömet, hogy nemcsak erre a világra születtünk, hanem egy másik, teljesebb és boldogabb életnek vagyunk a várományosai. Mert a halállal nem zárul le az életünk. Sőt, szeretteinkkel is örökre együtt leszünk.
Jézus mindig úgy beszélt a halálról, mint valami átmenetről, egy kapuról, amely az örök életre nyílik. Abban az életben nincs tér és idő, nincs elszakadás, elmúlás és fájdalom. Pál apostol ezért írja, hogy: „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre” (Kol 3,1-2).
Szent Ágostonnal imádkozhatjuk: „Azért szálltál le, Uram, hogy meggyógyíts. Azért szálltál fel, hogy fölemelj. Feltámadásod, Uram, a mi reménységünk, mennybemeneteled a mi megdicsőülésünk”.