Évközi 34. hét, hétfő – Lk 21,1-4
Hogyan gondolunk, és hogyan készülünk a végítéletre?
Az egyházi év utolsó napjaiban Lukács evangéliuma alapján is olvassuk, amelyről Márk evangélista is beszámolt. Tanulságos, hogy Jézus nyilvános működésének vége felé mit gondolt egy szegény özvegyasszonynak a templom perselyébe dobott két fillérjéről (vö. Mk 12,41-44). Arra gondolhatunk, hogy Jézus bizonyára úgy fog ítélkezni az utolsó ítéleten is, ahogyan a perselybe dobott adományokat értékelte.
Jézus megjegyezte, hogy a szegény özvegyasszony „többet dobott be, mint bárki más”, mert Istennek „mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését”. Ezzel a szegény asszony kifejezte Isten iránti feltétlen bizalmát, amellyel életét teljesen az Isten kezébe helyezte.
Bízhatunk abban, hogy Isten nemcsak azt veszi észre, amikor a fölöslegünkből könnyen adakozunk. Ő nagyra értékeli a szegénységünkből szégyenkezve adott két fillérünket is, amit nagy nehezen összekuporgattunk és Istennek adtunk (szeretetünk hiányos megnyilvánulásait is).
Isten látja erőtlenségünket és szorongatott helyzeteinket egyaránt. Ő értékeli a gyöngeségben végbevitt kicsinek tűnő tetteinket és sikertelen próbálkozásainkat is, amikor nem vagyunk képesek többet tenni vagy többet adni. Nemcsak azt nézi, hogy a templomban mennyit dobunk a perselybe. A hétköznapi élet ügyes-bajos dolgaiban és küzdelmeiben is lát minket, amikor megélhetésünket vagy esetleg egész emberi létünket is kudarc fenyegeti. Vigasztaló, hogy Jézus az utolsó ítéleten is olyan mértékkel mér és úgy értékel, mint ahogyan egykor, ott a templomban a szegény özvegyasszony két fillérjét értékelte.
Végeredményben nem a jó cselekedeteink kicsiny vagy nagy volta a fontos. Hanem az, hogy teljes szívvel, teljes erőnkkel, minden képességünkkel szeretjük-e Istent, iránta való feltétlen bizalommal.
Bízzunk abban, hogy feladatainkhoz mindig megkapjuk Isten segítő kegyelmét! Az üdvösséget mindenki Isten kegyelméből kapja. A magunk részéről viszont igyekezzünk mindent megtenni érte! Az üdvösségünkért adjunk oda mindent!
Nem elegendőek a feleslegünkből származó adományaink! Jézus nem csupán azt nézi, hogy ki mennyit ad. Ő látja azt is, hogy ki mennyiből adja azt, amit ad, és azt milyen lelkülettel adja. Isten nem alamizsnát vár tőlünk, hanem teljes ráhagyatkozásunkat, önmagunkat kívánja. Ez több és értékesebb minden más adománynál, mert Ő is önmagát akarja adni nekünk.
Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor bízhatunk Isten nagylelkűségében, irgalmában, és abban, hogy az utolsó ítéletkor sem fogunk csalódni Benne.