Évközi 22. vasárnap – Mtörv 4,1-8; Jak 1,17-27; Mk 7,1-23
Ápoljuk-e hagyományainkat?
Nagy szükségünk van hagyományokra és szertartásokra. Ezek az életünk segítői és megőrzői. Vigyázzunk azonban arra, hogy ezek nehogy kiüresedjenek!
Az ószövetségi zsidó vallásban a törvényeknek és szertartásoknak három fontos csoportja volt: a templommal, az Úr Napjának megünneplésével és a vallásos tisztasággal kapcsolatos előírások. Mózes Törvénykönyve azt írja, hogy a zsidók büszkék voltak a törvényeikre, a hagyományaikra, és legfőképpen arra, hogy az Isten közel van hozzájuk.
Augusztus 20-án minden évben mi is halljuk a szentmise olvasmányában a Példabeszédek könyvének a felhívását: „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert belőle indul ki az élet.” (Péld. 4,23) .
Jézus korára a zsidó szertartások kiüresedtek. Ezért mondta Jézus a hagyományokat gondosan megtartó, de az Isten parancsait kijátszó képmutatóknak, Izaiás próféta szavait idézve: „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem.” Felhívta a csupán külsőséges, rituális tisztasági hagyományokat megtartó kortársainak a figyelmét arra, hogy a szívből származik minden rossz gondolat és cselekedet. Ez a sok rossz mind belülről származik, és ez teszi tisztátalanná az embert. Ezért a külsőséges vallásosság nem ér semmit a szív átalakulása nélkül.
A bűn szabad döntés Isten ellen. Ez a döntés azonban nem egy pillanat műve. Ezért fontos ügyelni a bűn gyökereire. A nagy bűnök is kisebb árulásokkal kezdődnek. Júdás nem azért árulta el Jézust, mert gyűlölte Őt, hanem mert jobban szerette a pénzt. Árulása apró csalásokkal kezdődött. Péter sem azért tagadta meg Jézust, mert nem szerette Őt, hanem azért, mert fontosabbnak tartotta a saját életét és jó hírét, mint a Mestere sorsát.
Hozzánk szent Fiában még közelebb került az Isten, mint az ószövetségi zsidó néphez. Köztünk és bennünk van. Nagyon szívleljük meg Jakab apostol felhívását: „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg”.
A keresztvetéstől kezdve minden vallásos gyakorlatunkat ápoljunk, különösen a lelki létminimumot jelentő mindennapi két fontos pillérünket (a reggeli és az esti imát)! A vasárnapi szentmise csak akkor lesz legfőbb erőforrásunk, ha az ige asztaláról mindig elvesszük a magunk táplálékát, és ebből élünk. Az Eucharisztia asztaláról pedig úgy vegyük magunkhoz Krisztus Testét, hogy erőt és kedvet kapjunk az áldozatos szeretetre!
Időnként vizsgáljuk meg, hogy szertartásaink segítik-e, elmélyítik-e személyes kapcsolatunkat Istennel és egymással! Mert ezeknek az a célja, hogy egyre jobban tudatosítsák és erősítsék bennünk a Szentháromsággal való személyes kapcsolatunkat, hogy azok egyre élőbbek és mélyebbek legyenek életünkben.