Évközi 19. hét, szombat – Mt 19,13-15
Igyekszünk-e (igyekeztünk-e) a gyermekeket Jézushoz vezetni?
Mi, akik idősebbek vagyunk, úgy gondolhatjuk, hogy a mai evangélium mondanivalója számunkra már nem időszerű. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el, hogy a múltban igyekeztünk-e a gyermekeket Jézushoz vezetni, nem akadályoztuk-e őket abban, hogy Jézushoz jöjjenek? Nem részesítettünk-e előnyben evilági szempontokat? Mit tettünk azért, hogy fontosnak tartsák és szeressék a hittan órákat? Vallásos gyakorlatainkkal nem vonultunk-e vissza gyermekeink elől? Együtt imádkoztunk-e mindennap velük, együtt vettünk-e részt a vasárnapi szentmisén? Mertünk-e előttük beszélgetni vallásos élményeinkről, akár a vasárnapi szentmisén hallottakról?
Sok példát lehetne mondani az irodalomból, de saját tapasztalatainkból is arra, hogy a szülők és nagyszülők igazi vallásossága milyen maradandó, halálig tartó mély nyomot hagyhat a gyermekekben.
Fekete István írta: „Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam! … És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt, és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.”
Vajon nem bosszant-e minket a gyerekek viselkedése a szentmisén? Példát veszünk-e arról, ami esetleg minket (eddig) zavart, hogy a kisgyerekek állandóan beszélnek a szüleikhez, hogy tartsák velük a kapcsolatot, és akkor kezdődik az igazi elégedetlenkedés, ha nem kapnak megfelelő visszajelzést? Eszünkbe jut-e, hogy nekünk is így kell(ene) állandó kapcsolatot tartanunk a Mennyei Atyával?
Nagyon fontos, hogy ne mogorván nézzünk a gyermekekre (és persze egymásra se), hanem kedvesen, mosolyogva! 25 évvel ezelőtt történt Szeged-Alsóvároson, hogy az egyik édesapa, aki nem járt a templomba, bosszankodott azon, hogy a fia alig várja, hogy a templomba mehessen. Egy alkalommal megkérdezte tőle, hogy: „Mi a csudát osztanak ott nektek, hogy annyira törtettek oda?” Megdöbbenésére a fia azt válaszolta: „Apa! Ott szeretnek minket!”
Mi a gyerekek benyomása rólunk? A gyermekek miből tudják meg, hogy szeretjük őket? Abból, hogy türelmesek vagyunk hozzájuk. Tudjuk-e akár tizenhétszer is ugyanolyan kedvességgel és szeretettel elmondani ugyanazt, mintha először mondanánk, ha ennyire van szükség ahhoz, hogy valamit végre megjegyezzenek? És ha már hetvenszer hétszer is elmondtuk ugyanazt, nem kiabálunk-e rájuk, hogy: „már százszor megmondtuk”!
Az idősebb szülők és nagyszülők a már felnőtt korú gyermekeiket se szidással és korholással neveljék (ezzel egyébként még senkit sem neveltek jobbá), hanem türelmes szeretetük jó példájával!
„Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16)