† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből (Lk 24,13-35)
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?”
Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Ezek az evangélium igéi.
Szerda húsvét hetében – Lk 24,13-35
Mi akadályozhatja, hogy személyes tapasztalatunk legyen Jézusról?
„A hit… meggyőződés arról, amit nem látunk.” (Zsid 11,1) Elengedhetetlenül szükséges, hogy személyesen megtapasztaljuk Isten létét. Ingatag és gyenge az a hit, amelyet csak mások tanúságtételére alapozunk.
Érdemes megfigyelnünk, hogy mi akadályozta Jézus felismerésében azokat, akik Jézus halála előtt közeli ismerősei voltak Neki. És Jézus milyen jeleket használt, hogy felismerjék Őt?
Mária Magdolnát a gyásza miatti szomorúsága, és az ebből fakadó magába fordulása akadályozta meg. Csak akkor ismerte fel a feltámadt Jézust, amikor a saját nevét hallotta, ahogyan Jézus szokta őt a nevén szólítani.
Az emmauszi tanítványok szívét is elborította a kiábrándultság, sőt a csalódottság és a becsapottság érzése, amikor Jeruzsálemből Emmausz felé bandukoltak. Maguk mögött akartak hagyni mindent, beleértve a tanítványok közösségét is. Az asszonyok tanúságtétele nem volt számukra elegendő ahhoz, hogy hitet ébresszen bennük. Szerencséjükre az ő elkeseredettségük és magukba fordulásuk nem volt annyira mély, mint Mária Magdolnáé, aki egyedül ment Jézus sírjához. Mivel ők ketten voltak, így nyitottabbak voltak, és befogadók tudtak lenni az idegennek hitt Jézus felé is.
Segítségükre volt Jézus, amikor úgy tett, mintha Ő lenne „az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott.” Jézus érvelésére lángolt ugyan a szívük, de még mindig nem ismerték fel.
A két tanítvány számára a kenyértörés volt az a végső jel, amely felnyitotta szemüket, hogy felismerjék az addig ismeretlennek és idegennek tűnő vándorban Jézust. Ez a felismerés azonnal megváltoztatta őket. Minden világossá vált számukra, amit korábban nem értettek.
Előzőleg Jézust annak ürügyén marasztalták, hogy: „lemenőben már a nap”. Ezt többek között azért is mondhatták, mert naplemente után nem volt tanácsos úton lenni az útonállók miatt. De miután eltöltötte őket is a küldetéstudat, mint az asszonyokat, akik előzőleg még féltek, már nem zavarta őket, hogy beesteledett, azonnal útra keltek. Érezték, hogy nem hallgathatnak a velük történtekről, hanem meg kell osztaniuk a többi tanítvánnyal ezt az igazi örömhírt: látták a feltámadt Urat.
A konkrét bűnöknél is nagyobb akadályt jelentenek az ember lelkében eluralkodó negatív érzelmek, bűnös indulatok, illetve a főbűnök: a kevélység, a fösvénység (az anyagiasság, az önzés), a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a jóra való restség, valamint a félelem és a gyűlölet, de az elkeseredés, sőt a hit nélküli gyász is.
Jézus tud a mi küzdelmeinkről, a lelkünkben kavargó minden érzésünkről. De nagyon fontos, hogy bátran mondjuk el Neki mindazt, ami bennünk van, mint ahogy az emmauszi tanítványok is tették, mert csak így tud megvigasztalni minket. A mi szívünk is lángolni fog, amikor megszólít bennünket a feltámadt Jézus.