December 26. Szent István első vértanú ApCsel 6,8-10.7,54-59; Mt 10,17-22
Mit tehetünk, és mit teszünk azért, hogy Jézus rajtunk keresztül lépjen be a világba, mint irgalmas Üdvözítő?
Furcsának tűnhet, hogy a karácsony utáni napon nem Jézus születését ünnepeljük, és nem Róla elmélkedünk. Jó tudni, hogy Jézus születésének ünnepéről a legkorábbi adat csak 221-ből való. Szent István diakónus liturgikus ünneplése pedig már a legrégebbi kalendáriumokban is december 26-án volt. Amikor karácsony ünnepe később (a negyedik században) az egész világon elterjedt, akkor sem érezték úgy, hogy Szent István első vértanú ünnepét máshová kellene tenni. Sőt, nagyon jó helynek tartották karácsony másnapját, hiszen már bőven szereztek tapasztalatot arról, hogy Jézus befogadása ellenállásba ütközik.
Szent István diakónus jó példa arra, hogy ha engedjük magunkban megtestesülni Isten Igéjét, akkor a világgal való találkozásunk alkalmával szükségképpen velünk is az történik, mint Krisztussal és Istvánnal. Ilyenkor nem vitatkozni kell, hanem tanúságot kell tenni a Jézussal való egységünkről.
A szentség nem más, mint alapvető készség arra, hogy Isten Lelkének segítségével egyre jobban Jézus Krisztust öltsük magunkra. Bennünk kell testet öltenie Isten Igéjének úgy, hogy már itt a földön teljesen betölt minket Isten. Így tudunk tanúságot tenni Isten irgalmas és megbocsátó szeretetéről. Jézus Krisztus pedig ez által tud rajtunk keresztül eljutni minden emberhez, mint Üdvözítő.
Ne feledjük, hogy mi is az Isten megbocsátásából születünk újjá! Nemcsak a keresztségben, hanem valahányszor bocsánatot nyerünk, a szívünk újjászületik. A hitünk szerinti életben minden előre tett lépés Isten irgalmasságának jegyét hordozza magán. Ha fejlődni akarunk a hitben, mindenekelőtt be kell fogadnunk Isten bocsánatát. A megbocsátással gyógyul meg a szívünk és éled újjá a szeretetünk.
Megbocsátani mindig nagyon nehéz. Csak akkor tudjuk legyőzni a bennünk forrongó indulatokat, ha Isten irgalmasságára bízzuk azokat, valamint imádkozunk azokért, akik megbántottak minket. Aztán felfedezzük, hogy a megbocsátásért vívott belső harcunk megtisztít a rossztól, továbbá hogy az imádság és a szeretet kiszabadítanak minket a harag láncaiból.
István diakónus eljutott arra a csúcspontra, ahová az ember egyáltalán eljuthat. Haláltusája közben már nem saját üdvösségéért imádkozott, hanem gyilkosainak az üdvösségéért.
Istvánnak érdemes volt élnie és meghalnia, mert megkapta élete legnagyobb ajándékát, az üdvösséget. Ugyanakkor ő is egy nagy ajándékot adott Istennek és az embereknek. Sault, a későbbi Pál apostolt szerezte meg Krisztus ügyének és az Egyháznak egyaránt.
Kövessük Krisztust és Szent István első vértanút, hogy mi is Isten irgalmas szeretetét tudjuk továbbadni azoknak, akikkel együtt élünk, vagy akikkel találkozunk!