Évközi 34. hét, hétfő – Lk 21,1-4
Hogyan gondolunk, és hogyan készülünk a végítéletre?
Márk evangélista is beszámolt arról, hogy nyilvános működésének vége felé Jézus mit gondolt egy szegény özvegyasszonynak a templom perselyébe dobott két fillérjéről (Mk 12,41-44). Amikor az egyházi év utolsó napjaiban Lukács evangéliuma alapján olvassuk ugyanazt a történetet, arra gondolhatunk, hogy Jézus bizonyára úgy fog ítélkezni az utolsó ítéleten is, ahogyan a perselybe dobott adományokat értékelte.
Jézus megjegyezte, hogy a szegény özvegyasszony „többet dobott be, mint bárki más”, mert Istennek „mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését”. Ezzel a szegény asszony kifejezte Isten iránti feltétlen bizalmát, amellyel életét teljesen az Isten kezébe helyezte.
Bíznunk kell abban, hogy Isten nemcsak azt veszi észre, amikor gazdag ember módjára bővelkedünk, és a fölöslegünkből könnyen adakozunk, hanem nagyra értékeli a szegénységünkből szégyenkezve adott „két fillérünket” is, amit nagy nehezen összekuporgattunk és Istennek adtunk, vagyis szeretetünk hiányos megnyilvánulásait is. Isten látja erőtlenségünket és szorongatott helyzeteinket egyaránt. Ő értékeli a gyöngeségben végbevitt kicsinek tűnő tetteinket és sikertelen próbálkozásainkat is, amikor nem vagyunk képesek többet tenni vagy többet adni. Nemcsak azt nézi, hogy mennyit dobunk a perselybe, hanem a hétköznapi élet ügyes-bajos dolgaiban és küzdelmeiben is lát minket, amikor megélhetésünket vagy esetleg egész emberi létünket is kudarc fenyegeti. Vigasztaló, hogy Jézus az utolsó ítéleten is olyan mértékkel mér és úgy értékel, mint ahogyan egykor, ott a templomban a szegény özvegyasszony két fillérjét értékelte.
Végeredményben nem a jó cselekedeteink kicsiny vagy nagy volta a fontos, hanem az, hogy teljes szívvel, teljes erőnkkel, minden képességünkkel szeretjük-e Istent, iránta való feltétlen bizalommal.
Bíznunk kell abban, hogy feladatainkhoz mindig megkapjuk Isten segítő kegyelmét, és nekünk azt kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll. Az üdvösséget mindenki Isten kegyelméből kapja, a magunk részéről azonban mindent meg kell tenni érte. Az üdvösségünkért mindent oda kell adnunk!
Nem elegendőek a feleslegünkből származó adományaink! Jézus nem csupán azt nézi, hogy ki mennyit ad. Ő látja azt is, hogy ki mennyiből adja azt, amit ad, és milyen lelkülettel adja. Isten nem alamizsnát vár tőlünk, hanem teljes ráhagyatkozásunkat, önmagunkat kívánja. Ez több és értékesebb minden más adománynál, mert Ő is önmagát akarja adni nekünk.
Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor bíznunk kell Isten nagylelkűségében, irgalmában, és abban, hogy az utolsó ítéletkor sem fogunk csalódni Benne.