Évközi 31. hét, kedd – Fil 2,5-11; Lk 14,15-24
Vajon mindennél többre tartjuk-e, hogy Isten az örök üdvösségre hívott meg minket, és igyekszünk-e mindent megtenni ennek eléréséért?
Sok oka lehet annak, ha egy ünnepi eseményre szóló meghívás miatt nem tölt el minket az öröm. Így lehetünk a szentmisére és az örök élet lakomájára szóló meghívással kapcsolatban is. A földi ügyek és élvezetek fontosabbnak tűnhetnek, mint a mennyei Atya és Jézus meghívása az örök boldogságra.
Vajon értékeljük-e azt, hogy: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)? Pál apostol a mai szentleckében az egyszülött Fiúról írja, hogy értünk „szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, megalázta magát és engedelmes lett a kereszthalálig.” El kellene ismernünk, hogy Isten méltó arra, hogy szeressük Őt, és azokat, akiket Ő szeret.
Ha „megismertük a szeretetet, melyet Isten oltott belénk, és hittünk benne” (1Jn 4,16), akkor megízlelhetünk már itt a földön valamit abból az örömből, amit az Isten szeretete, Istennek a bennünk való jelenléte ad nekünk, és ahogyan az Istenben szerethetjük egymást. Ha valódi élet- és szeretetközösségben vagyunk Istennel és egymással, akkor örömünket találjuk abban, hogy összetartozhatunk, egy örök életen át együtt lehetünk, és élvezhetjük Isten és egymás szeretetének boldogságát.
Legyen helyes értékrendünk! Állítsuk fel a fontossági sorrendet, és ennek megfelelően mindig a legfontosabbat helyezzük előtérbe, és ennek rendeljük alá a többi dolgot és minden tevékenységünket! Isten nem azt akarja, hogy hagyjuk el állapotbeli kötelességeinket, vagy, hogy ne tartsuk fontosnak a földi életünk boldogságát. Fel kell ismernünk azonban, hogy a földi boldogság csupán „előíze” annak az örök boldogságnak, amelyre Isten meghívott bennünket. Az életünk folyamán többször kapunk lehetőséget arra, hogy eldöntsük, mi a fontosabb számunkra.
Azért nagyon fontos a vasárnapi szentmisén való részvétel és a mindennapi imádság, mert egyrészt ezek segítenek meghatározni heti, illetve napi feladatainkat és programjainkat, valamint ezek megvalósításának a rendjét. Másrészt kedvet és erőt kapunk feladataink szeretettel való teljesítéséhez.
Úgy kell végezni mindennapi munkánkat, mint a mennyei Atya akaratának teljesítését. Így tölthet el minket Jézus lelkülete. Ez által nyerhetjük el az örök üdvösséget, és így lehet teljes az örömünk a földön, valamint a mennyben.