Évközi 30. hét, szombat – Fil 1,18-26; Lk 14,1.7-11
Mikor válunk értékessé Isten és az emberek szemében?
A mai evangéliumban Jézus figyelmeztet minket, hogy: „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják”.
Minden ember szeretetre és értékelésre vágyik. De mitől válunk szeretetre méltóvá és értékessé?
Általában különbözik az, hogy mit gondolunk magunkról, és az, ahogyan mások vélekednek rólunk. Általában egyik sem egyezik meg azzal, amilyenek valójában vagyunk. A hibáinkat igyekszünk elrejteni mások elől, és inkább a jó tulajdonságainkat, a jobbik énünket mutatjuk. Önmagunk felértékelésével becsaphatjuk magunkat,
és félrevezethetünk másokat is. De Istent nem tudjuk becsapni! Ezért ne bízzuk el magunkat, ha dicsérnek, és ne keseredjünk el akkor se, ha nem értékelnek minket! Ettől nem leszünk se jobbak, se rosszabbak. Többet tanulhatunk abból, ha hibáinkkal szembesítenek.
Önmagunk felmagasztalása helyett az alázat és a bűnbánat útját kell választanunk, amelyek által olyannak ismerjük meg magunkat, amilyennek Isten lát minket. Isten értékelése többet ér az emberi ítéleteknél. Egyedül Ő képes felemelni bennünket megbocsátó irgalma által.
A mi méltóságunk abból ered, hogy Isten teremtményei vagyunk. Alázatosságunknak, amit latinul „humilitasnak” nevezünk, az alapja az, hogy földből, vagyis „humuszból” teremtett lények vagyunk. Bármilyen nagynak képzeli magát és a tetteit az ember, nem formálhat jogot az örök életre.
Akkor vagyunk alázatosak, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyennek az Isten teremtett minket. Az örök életet nem lehet kiérdemelni. Isten az örök életet azoknak adja, akik szeretik Őt és embertársaikat, vagyis akik szeretetből teszik a jót, és bizalmukat Isten irgalmába és szeretetébe helyezik.
Nem szabad elfelejtenünk Jézusnak azt a figyelmeztetését, hogy: „ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kis gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3). A tanulság az, hogy aki be akar menni Isten országába, annak „kicsinnyé”, gyermeki lelkületűvé, alázatossá kell válnia. Alapmagatartásunknak az alázatnak kell lennie az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban egyaránt.
Minket az tesz értékessé, ha Isten szeretetét elfogadjuk, és ebben másokat is segítünk. A szeretet adja meg mindennek az értékét, és a mi értékünket is. Szeretet nélkül minden értéktelen, és csak a szeretet marad meg az örök életre.
Szeretetből, a viszonzás reménye nélkül tegyük a jót! Legyünk tudatában annak, hogy az örök üdvösséget nem lehet kiérdemelni! Az örök üdvösséget az Isten irgalmas szeretettel az alázatosaknak ajándékba adja, de nekünk is mindent meg kell tenni azért, hogy alkalmasak legyünk Isten szeretetének és az örök élet ajándékának az elfogadására.