Szeptember 14. Szent Kereszt felmagasztalása – Jn 3,13-17
Mire gondolunk, amikor bárhol keresztet látunk, illetve amikor keresztet vetünk?
Nagy Konstantin császár 312. októberében egy sorsdöntő csata előtt az égen a kereszt jelét látta, azzal a felirattal, hogy: „in hoc signo vinces”, vagyis: „e jelben győzni fogsz”. Ekkor a „keresztények Istenének” segítségét kérte. Győzelme a kereszténység és az egész világ történelmében fordulatot hozott. A 313. évi milánói rendelettel véget ért a keresztények 3 évszázadon át tartó véres üldözése.
A mai ünnep története akkor kezdődött, amikor Nagy Konstantin anyja, a 80 éves Ilona császárnő 320 körül Jeruzsálemben, a Kálvárián megtalálta Krisztus keresztjének 5 méteres gerendáját. Nagy Konstantin császár Krisztus sírja fölé bazilikát építtetett, amelyet 335. szeptember 13-án (vagy 14-én?) szenteltek fel, és másnap felmutatták a népnek a Szent Kereszt ereklyét. A keresztnek, amely addig a gyalázat és a megbélyegzés tárgya, valamint a megkínzás és a halálos ítélet kegyetlen eszköze volt, ez volt az első „felmagasztalása”.
A mai evangéliumi részlet előtt Jézus arról beszélt Nikodémusnak, hogy „Az Emberfiának föl kell emeltetnie”, hogy aki hittel néz föl rá, az üdvösségre találjon benne, vagyis megszabaduljon a bűn okozta lelki haláltól. A „fölemeltetés” Jézus kereszthalálára utal, a „kell” szó pedig arra, hogy neki „sokat kell szenvednie” (Mt 16,21).
A mai evangéliumi részletben elhangzott Jézusnak az a mondata, hogy az Atya „úgy szerette a világot”, hogy odaadta érte „egyszülött Fiát”. Az „úgy” szó egyszerre mérték- és módhatározó. Azt is jelenti, hogy „annyira” szerette, de azt is, hogy „éppen ilyen módon” mutatkozott meg az Atya szeretete irántunk. A Fiú pedig, aki öröktől fogva ismerte az Atya szándékát, nem pusztán engedelmességből, hanem teljes belső azonosulással, irántunk való szeretetből teljesítette az Atya akaratát.
Venantius Fortunatus a 6. században a „Crux fidélis” kezdetű himnuszában azt írta, hogy Krisztus keresztje az a deszkaszál, amely egyedül tudja „a hajótört világot biztos partra menteni.” Fel kell ismernünk, hogy Krisztus keresztjének vállalása nélkül életünk zátonyra fut és hajótörést szenved.
A szenvedés elkerülhetetlen. Nem élhetünk kereszt, vagyis áldozatok vállalása nélkül. Sőt, „Aki nem akar szenvedni, kétszer szenved.” (Babits Mihály). De minden szenvedésünk csak akkor lesz értékes, ha szeretettel vállaljuk. Ezért a keresztünket úgy kell vállalnunk, mint Isten- és ember-szeretetünk jelét és eszközét. Tehát ezzel bizonyítjuk szeretetünket Isten és embertársaink iránt. Ugyanakkor ezzel mutatjuk meg a mennyei Atya iránti határtalan bizalmunkat és teljes odaadásunkat. Csak akkor leszünk képesek saját keresztünket mindennap fölvenni és szeretettel hordozni, ha sokszor és hittel nézünk fel Krisztus keresztjére. A kereszt legyen számunkra Isten szeretetének a jele! Amikor tehát keresztet látunk, keresztet vetünk és keresztet hordozunk, mindig arra gondoljunk, hogy Isten mennyire szeret minket!