Évközi 23. hét, szerda – 1Kor 7,25-31; Lk 6,20-26
Boldogok vagyunk-e? Tudjuk-e, hogy mi adja, illetve mi akadályozza a boldogságunkat?
Jobban ismerjük Jézusnak azt a nyolc (vagy kilenc) boldogságról szóló tanítását, amelyet Máté evangéliumában olvashatunk. Lukács az evangéliumában csak négyet sorol fel, a négy jajkiáltás kíséretében, amelyet Jeremiás mondásával szokás összekötni: „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, és áldott az az ember, aki az Úrban bízik.”(Jer 17, 5.7.) Vagyis áldottak azok, akik egyedül az Istenben bíznak, és nem az emberekben. Eszerint egyedül Isten képes megadni az embernek az igazi boldogságot.
Egy közismert ének szerint „Minden ember boldog akar lenni”, mégpedig már itt a földön. De csak akkor és úgy lehetséges a boldogság, ha megoldást találunk két nagy problémára: a szenvedésre és a halálra.
Aquinói Szent Tamás megfogalmazása szerint: „A boldogság a meglévő értékeknek, illetve személyeknek az elvesztés félelme nélkül való birtoklása, és az a bizonyosság, hogy az értékek soha nem fogynak ki, a 
személyek pedig halhatatlanok.” Ebből a meghatározásból viszont az is következik, hogy pusztán a földi értékek nem adnak maradandó boldogságot, és hogy Isten nélkül és örök élet nélkül nincs igazi és örökkétartó boldogság. Pál apostol imént felolvasott levélrészletének üzenete az, hogy a földi dolgokat és helyzeteket az örök élet szempontjai szerint kell felhasználni. Ez a világ ugyanis elmúlik. A földön minden dolgot úgy kell felhasználni, hogy közelebb vigyenek a végső célunkhoz, az örök boldogsághoz.
Boldogtalanok azok, akik ebben az életben akarják megtalálni a boldogságukat és nem hisznek az örök életben.
Boldogok csak azok lehetnek, akik napi problémáikban, szenvedéseikben sem feledkeznek meg arról, hogy az Isten szeretetre és boldogságra teremtette az embert. Itt a földön pedig a szeretet és a boldogság összetartozik a kereszttel és az áldozattal. Mert a szeretetből fakad a boldogság, a szeretet mértéke pedig az áldozat, az áldozat viszont mindenkor fájdalommal jár. Ha nem szeretek valakit, nem hozok érte áldozatot. Ha kicsit szeretek valakit, kevés áldozatra vagyok hajlandó. Ha nagyon szeretem a másikat, akkor nem méricskélek, hanem minden áldozatra kész vagyok. Tehát a boldogság és az áldozat (vagyis a szenvedés) összetartoznak. Értelmét veszítené azonban minden áldozat és szenvedés, ha a halállal mindennek vége lenne.
Gúnyolódás lenne boldognak nevezni a szenvedőt, ha ezt nem az a Krisztus hirdetné, aki nemcsak szenvedett és meghalt értünk szeretetből, de föl is támadt a halálból, és megnyerte nekünk az örök életet. Ezért bízhatunk Benne.
Azért lehetnek boldogok azok, akik most hiányokkal küzdenek, mert ők nyitottak Isten jóságára, irgalmasságára és szeretetére. A boldogság biztosítéka tehát maga az Isten. Ezért igaza van Szent Ágostonnak, hogy nyugtalan a mi szívünk, amíg Istenben meg nem találjuk boldogságunkat.