Évközi 7. vasárnap A – Mt 5,38-48.
Teljes szívvel-lélekkel, Minden erőnkkel és képességünkkel, igyekszünk-e szeretni Istent és embertársainkat?
Ha „megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne” (1Jn 4,16), akkor ez megszilárdítja azt a tapasztalatunkat, hogy Isten jót akar nekünk, és arra ösztönöz minket, hogy viszonozzuk, és tovább adjuk embertársainknak az ő szeretetét, és ezt ne a viszonzás reményében tegyük. Nem másoktól tesszük függővé jóindulatunkat és segítőkészségünket, nem azért teszünk jót másokkal, mert ők szimpatikusak számunkra vagy megérdemlik a szeretetünket, hanem azért, mert úgy érezzük, hogy Isten oltott a szívünkbe szeretetet mások iránt. Isten azt akarja, hogy szeressük még ellenségeinket is okos és áldozatos szeretettel.
Az ilyen szeretetünknek indító oka, mozgatója tehát Isten és a Vele való bensőséges kapcsolatunk. Isten nekünk is megadja az önzetlen szeretet képességét. Ő mondja meg nekünk hogy ki(ke)t szeressünk, Ő tesz minket képessé arra, hogy a megfelelő tanulságok levonása után, megbocsássunk azoknak, akik ellenünk vétettek.
Az emberi igazságszolgáltatás szerint azzal szemben, aki kárt okozott, jogos a szemet szemért, fogat fogért elv alkalmazása. De az Isten logikája szerint így csak megduplázzuk a rosszat. Mert ha összeadjuk azt a két tettet, hogy ha valaki kiszúrta a szemünket, akkor annak az embernek mi is kiszúrjuk a szemét, ennek a cselekedetünknek a végeredménye nem nulla, hanem mínusz kettő. Az Isten igazságossága szerint az egyensúly akkor áll helyre, ha kiszúrt szemmel is jót teszünk azzal, aki minket megbántott. Ezzel örömet okozunk Istennek. ! Ne tápláljunk illúziókat! Ha a szeretet átváltoztatná a gyűlöletet szeretetté, akkor Jézus nem halt volna meg. Hiszen senkiben nem volt nagyobb szeretet, mint Jézusban, akire mégis kimondhatatlan gyűlölettel rontottak rá, megkínozták és kivégezték, ártatlanul és igazságtalanul. Hős harc az élet, és az is igaz, hogy ha valaki fél és elrejtőzik vagy esetleg menekül, az megkettőzi ellensége bátorságát és üldözésre csábítja őt, gyengesége által cinkos lesz a másik vadságában. Ezért meg kell küzdeni ellenségünkkel, de nem az ő fegyvereivel és az ő indulatosságával! Szerencsére az ellenségünk magatartása kiszámítható. Ha tudjuk, hogy ki az ellenségünk, és mi várható az ellenségünk részéről, akkor előbb-utóbb ki lehet (és ki kell!) dolgozni vele szemben az okos magatartást. Az ellenség szeretete nem érzelem, hanem elhatározás kérdése. Akarnunk kell az ellenség megtérését. Azt kell kívánnunk neki, amit önmagunknak is kívánnánk, hogy tartson bűnbánatot, mondjon le a hazugságairól és a gonoszságáról, tegye jóvá az utolsó fillérig az okozott károkat, hogy Isten irgalmas lehessen hozzá, és kerülje el a gonoszságáért járó kárhozatot.
Végső soron azt kívánjuk, hogy egykori ellenségeinkkel együtt mindnyájan a Mennyei Atya gyermekei legyünk.