Advent 1. hete, szombat – Iz 30,19-26; Mt 9,35-10,1.6-8
Elfogadjuk-e Isten irgalmas szeretetét, és hajlandóak vagyunk-e részt venni a továbbadásában?
Ma is érvényes lehet társadalmunkra, „ahogy (Jézus) végignézett az embereken, (és) megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, elcsigázottak és kimerültek.”
Az ószövetségi olvasmány megerősít minket abban, hogy a szenvedést és a nyomorúságot nem az Úr adta, hanem ezek a bűneink következményei. De Isten a szenvedésben is ad kenyeret, és a nyomorúságban is ad vizet. Isten nem semmisíti meg az embert, bármennyire lealjasodik, hanem fenntartja bűnös állapotában is. Azt akarja, hogy senki el ne vesszen, hanem megtérjen és éljen. Elzüllött gyermekeit a nyomorúságuknak megfelelő étellel és itallal táplálja, és nem szűnik meg jóra inteni az embert. Figyelmezteti, hogy térjen vissza a helyes útra.
Isten elsősorban nem büntetéssel nevel, hanem ígéreteivel. A földműves és a pásztor életéből vett képek a kegyelem országának bőségét állítják elénk, ebben kell reménykednünk. Csak az ilyen remény ad erőt.
Jézus azért gyógyít és vigasztal, hogy bizonyítsa Isten irgalmasságát, és hogy bízzunk az ő erejében. Szolidaritást vállalt a bűnös emberrel. Nem azért jött, hogy bárkit is elveszítsen, hanem hogy mindenkit megmentsen. Ugyanakkor Jézus még a maga korában sem gyógyított meg minden beteget, nem szüntetett meg minden nyomorúságot. És mivel ezeket az ember a bűneivel tovább szaporítja, ebben a földi életben mindig lesz baj és nyomorúság.
Ebből következik, hogy ránk is várnak feladatok: Isten munkásokat vár az ő aratásába. Az aratni való olyan sok, hogy soha nem készülünk el vele. Kérnünk kell az aratás urát, hogy adjon nekünk erőt erre a munkára.
Aki elfogadja Isten irgalmasságát és bűneiből megtér, az az Úr kenyeréből eszik és kelyhéből iszik, és őt a szenvedése és nyomorúsága a megváltás ragyogó világába emeli. Részesedik a világot megváltó szenvedésből, és Pál apostollal vállalja: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára.” ( Kol 1,24) Az adventi készület idején erősítenünk kell magunkban a reményt, és fel kell ébreszteni a reményvesztett emberekben is. Ma Isten rajtunk keresztül akar belépni a világba, és a mi közreműködésünkkel akar segíteni. Tanúságot kell tennünk Isten irgalmasságáról, úgy, hogy másoknak is közvetítjük. Vajon megesik-e a szívünk a csalódott és remény nélküli embereken? A remény az örök élet és Isten felé irányít.
Közreműködésünkkel nekünk is hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy bőségesen áradhasson a kegyelem. Ennek a feltételeit Jézus születése teremtette meg, majd ez a korszak a kereszthalálával és feltámadásával vette igazi kezdetét. „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.” (Róm 5,20)