A Ferences Halottak Napja – Bölcs 3,1-9; Jn 6, 37-40
Egymás iránti szeretetünk a halálon is túlmutató-e?
Az örök boldogságban is együtt akarunk-e lenni egymással?
A mai evangélium szerint az Atya akarata Jézus számára az, hogy „abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.” Illetve „hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és föltámasszam az utolsó napon”.
Meghatódunk attól, hogy Jézus úgy tekint minket, hogy mi az Atya ajándékai vagyunk az Ő számára. Emiatt úgy szeret és úgy becsül meg minket, mint az Atya ajándékát. Ezért is nagyon vigyáz ránk, ezért is vagyunk különösen is kedvesek neki.
Mint ahogyan a gyermek ragaszkodik a szüleitől kapott ajándékokhoz, Jézus is így ragaszkodik hozzánk. Az utolsó vacsorán ezért mondja: „Atyám! Azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, és lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél.”(Jn 17,24)
Jézushoz hasonlóan így vagyunk mi is azokkal, akikkel egy családba tartozunk, akiket Isten ránk bízott.
Mindnyájan, akik a ferences családban Jézusnak adtuk magunkat, ezt úgy éljük meg, hogy „testvéreket adott nekünk az Úr”, tehát egy családnak a tagjai vagyunk. Ezért is szeretjük egymást, mindent megteszünk már itt a földön is egymás üdvösségéért, és odaát is szeretnénk egymással együtt lenni az örök boldogságban.
Ma azokért a rendi testvéreinkért imádkozunk, akik nem kárhoztak el, de valami miatt még nem juthattak be az örök boldogságra. Nekik már nincs lehetőségük a cselekvésre. Csak az a lehetőség maradt számukra, hogy megtisztító szenvedésükkel törleszthetik a tartozásukat. Mi azonban imádkozhatunk értük, azt kérve az Atyától, hogy engedje el adósságaikat, hogy velük együtt adhassunk hálát az Atya irgalmas és megbocsátó jóságáért.
November 29-én majd a Ferences Mindenszentek ünnepét tartjuk, amikor hálával gondolunk arra, hogy üdvözült rendi testvéreink közbenjárnak értünk az Atyánál.
A Jézusba vetett hitünk és a föltámadásba vetett hitünk elválaszthatatlanul összetartozik. Ha igazán hiszünk Jézusban, akkor hinnünk kell a feltámadásban is.
Bizonyára ismerős az a mondás, amit a hitetlenek szoktak mondani, hogy „Az élet örök búcsúzás.” Mi viszont abban a hitben és reményben élünk, hogy ez a földi élet „örök várakozás”, arra pillanatra, amikor minden üdvözült hozzátartozónkkal és Istennel együtt lehetünk az örök boldogságban.