Évközi 30. vasárnap – Lk 18,9-14
Istennek tetszőek-e a hálaadó és a kérő imádságaink?
Az elmúlt vasárnapokon a hálás lelkület fontosságáról és a kérő ima szükségességéről volt szó. A mai evangéliumban Jézus a helytelen hálaadó és a megfelelő kérő imára mondott egy-egy példát.
A gőgös, öntelt, másokat lenéző és megvető farizeus nem Isten ajándékaiért ad hálát, hanem azért, hogy ő nem olyan bűnös, mint az általa elítélt többi ember, mint ez a vámos is. A szemében levő igazságtalan ítélkezés gerendájától megvakulva nem látja meg, hogy a szívében kevélység van, mert azért ad hálát, hogy nem bűnös, és ezt a maga érdemének tulajdonítja, és gyűlölettel ítélkezik mások felett, nagyon súlyos bűnöket tételezve fel róluk. Imájának második felében sincs semmi kérés, csak önelégült bizonygatása saját kiválóságának.
A vámos nem mentegetődzik, nem hivatkozik semmire, nem ígér semmit (például azt, hogy igyekszik változtatni a magatartásán, vagy jóvá fogja tenni, amit vétett, stb.), hanem összetört szívvel, mellét verve csak ennyit mond: „Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Jézus összegzi a tanulságot: „Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, az viszont nem.” A vámos megkapta Istentől, amit kért, a farizeus pedig nem kapott semmit, mert nem is kért semmit.
A megigazulás feltételezi a bűnök beismerését és odaadását Istennek. A bűnében megátalkodott, vagy a bűnei súlyát elmaszatoló vagy kimagyarázó vallásos emberrel, akinek a gyónása annyiból áll, hogy nem gyilkoltam, nem sikkasztottam, járok templomba, fizetem az egyházi hozzájárulást, és több bűnöm nincsen, a gyóntató pap és Isten sem tud mit kezdeni.
Jézus példázatából nemcsak azt ismerjük meg, hogy a farizeus gőgös, a vámos pedig alázatos, hanem azt is, hogy Isten irgalmasan igazságos. Ő jóindulattal fordul hozzánk, ha nem vagyunk kevély, gőgös és ítélkező igazak, hanem megtérő bűnösök, és megajándékoz bennünket bűneink bocsánatával. Az igazi hálában nincs egy szemernyi önteltség sem. Rossz úton járunk, amikor másokhoz kezdjük magunkat hasonlítani. És még rosszabb, ha ezt imádságként tesszük. Ha hálásak akarunk lenni, köszönjük meg Isten bőkezűségét, irgalmas jóságát. Jussanak eszünkbe Pál apostol szavai: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7) Minden jó az Istentől van, az is, ami jót tudunk tenni, mert e mögött is Isten segítsége van. Magunktól csak a rosszra vagyunk képesek.
Amikor a templomban imádkozunk, egy közösség tagjaként állunk Isten előtt. Amikor mellünket verjük a közös gyónásban, ismerjük be valódi bűnösségünket és konkrét vétkeinket, és ne azzal foglalkozzunk, hogy a másik bűnösebb-e! Ha a másik bűnösebb volna, az sem mentene fel minket a saját felelősségünk alól.
Ne csak tetteinket hozzuk áldozati ajándékként Istennek, mint a farizeus, hanem bűnös önmagunkat is, mint a vámos! Akkor mi is megigazultan mehetünk haza!