Évközi 27. hét, hétfő – Lk 10,25-37
Tudjuk-e, hogyan lehet üdvözülni?
Az elmúlt hetekben, de főleg tegnap, vasárnap mi már megkaptuk a választ a mai evangéliumi részben szereplő törvénytudó kérdésére, hogy mi szükséges az üdvösség elnyeréséhez. Tudnunk kell azonban, hogy nem elegendő, ha valaki minden képességét latba vetve teljesíti az ószövetségi főparancsot, vagyis teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes erejéből és teljes elméjéből szereti az Istent, felebarátját pedig úgy, mint önmagát. Aki ezt teljesíti, az még csak egy jó zsidó. Az igazsághoz tartozik, hogy saját erejéből ezt a főparancsot sem tudja teljesíteni senki, akkor sem, ha egész értelmének hódolata azt jelenti, hogy elfogadja Jézus tanítását, akaratának hódolatával keresi és teljesíteni kívánja Istennek konkrétan rá vonatkozó akaratát, érzelmeinek hódolatával pedig igyekszik egyre jobban szeretni Istent és embertársait.
Nekünk azzal a szeretettel (=úgy) kell szeretnünk Istent és egymást, ahogy Krisztus szereti az Atyát és szeret minket, amely csak a Szentlélek által lehetséges, A Szentlélek által ismerjük meg Istent, és Általa tudjuk megismerni és teljesíteni Isten akaratát, Általa lesz élő a hitünk, szilárd a reményünk és minden áldozatra kész a szeretetünk.
Az Isten iránti szeretetben benne van a hitből fakadó hódolat és az engedelmesség. Hiszem, hogy az Isten szeret engem, és jót akar nekem. Ezt azzal (= úgy) viszonozom, hogy szeretettel és bizalommal elfogadom Isten akaratát, és kész vagyok azt teljesíteni. Az emberek iránti szeretet pedig a jóakaratot és a segítőkészséget jelenti.
Nekünk, magyaroknak kétszeres okunk is van arra, hogy mindenkivel szemben jóindulatúak és segítőkészek legyünk.
Az egyik ok, ami miatt egyébként is az örömnek kell eltöltenie a szívünket, hogy nekünk, magyaroknak kezdettől fogva részünk van Isten kivételes jóindulatában és támogatásában. Egész történelmünkben megmutatkozott, hogy Isten velünk van. Egyedül ennek köszönhetjük, hogy annyi ínség, harc, széthúzás és megosztottság, viszálykodás, legyőzöttség, sőt a bűnök és bukások ellenére még ma is létezünk.
A másik ok, ami egyben feltétel is, ha ezután is részesülni akarunk Isten áldásában. Nemzeti himnuszunkban azt kérjük, hogy „Isten, áldd meg a magyart!” Akit az Isten megáld, annak magának is áldássá kell lennie mások számára. Ne felejtsük el, hogy Istennek a minket fenntartó, megtartó, éltető és megőrző áldása egyben küldetést is jelent: létünkkel áldássá kell lennünk a körülöttünk élők számára.
Töltsön el minket az öröm amiatt, hogy Isten kegyelme velünk van, és hogy a magyar nemzethez tartozhatunk! Legyünk méltóak hivatásunkhoz! Örömünket és hálánkat azzal mutassuk meg, hogy megzabolázzuk békétlenkedésre, viszálykodásra (= háborúskodásra) hajlamos természetünket! Legyünk jóindulatúak és segítőkészek mindenkivel szemben! Így szeretjük Istent, így teljesítjük hivatásunkat, és csak így juthatunk el az üdvösségre.