Évközi 20. hét, hétfő – Bír 2,11-19; Mt 19,16-22
Mit tartunk jónak? Azt az utat járjuk-e, amely elvezet minket az örök életre?
Jézusnak olyan kérdést tett fel az ifjú, amit nekünk is szinte mindennap, vagy legalább minden fontos döntés és cselekedet előtt fel kell(ene) tenni: hogy „mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?”
A helyes válasz megtalálásához segít Jézus válasza: „csak egyedül Isten a jó”.
Nyilván erkölcsi (és nem filozófiai) szempontot fogalmaz meg a kérdés. Erkölcsi szempontból jó az, ami segíti céljaink elérését, a rossz pedig: ami akadályozza. Magukkal a célokkal is így vagyunk. Vannak részfeladatok (közbülső célok), amelyek mind akkor jók, ha hozzásegítenek a legfőbb cél, a legnagyobb jó eléréséhez. Ez pedig maga az Isten. Egyedül Ő a jó, vagyis a legfőbb jó, minden jónak a forrása. És Ő a végső célunk. Szent Ágoston megfogalmazásában: „Magadnak teremtettél minket, Uram (Isten)! Nyugtalan a szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik.”
A
Mester (Jézus) válasza szerint az anyagiak (a földi kincsek) arra valók, hogy a végső célunkat elérjük, vagyis hogy osszuk szét, hogy állítsuk azokat a szeretet szolgálatába. Ezt tesszük, ha követjük Jézust, akiben megjelent Isten jósága és szeretete, és vele együtt, Őt követve kell a szeretet szolgálatára adni magunkat. Ha viszont leragadunk a közbülső céloknál, ha megfeledkezünk a végső célról, akkor a magunk választotta jó bálvánnyá válik, foglyul ejt, s olyan útra visz, amely már nem az Istenhez vezet.
Törekedjünk arra, hogy ne a magunk útját akarjuk járni, és ne Krisztustól függetlenül keressük a jót, a végső célt, az örök életet! Krisztust (az ő tanítását) kell követnünk Isten akaratának keresésében és teljesítésében! Ez a tökéletesség útja, amely a mindennapokban a kereszt útja. Ez az út a Jézustól független (Isten akaratától eltérő) célok megvalósítása helyett az önmagamnak való meghaláson át vezet a feltámadásra és az örök életre.