Szerda húsvét hetében – Lk 24, 13-35
Van-e személyes tapasztalatunk a feltámadt Krisztusról?
Nekünk is szükséges személyesen megtapasztalnunk azt, hogy Krisztus él. Mert ha csupán mások tanúságtételére alapozzuk hitünket, akkor kitesszük magunkat a hitetlenség kísértésének. Ezért is érdemes ezekben a húsvét utáni hetekben megfigyelnünk, hogy mik voltak az akadályai annak, hogy Jézus feltámadása után a legközelebb ismerősei felismerjék Őt.
Akadály lehet a rendezetlen életünk, szorongásunk a bűneink miatt, valamilyen negatív érzelem vagy magatartás, neheztelés, sértődöttség, a félelem, a gyűlölet, de az elkeseredés is.Aztán a konkrét bűnöknél is nagyobb akadályt jelenthetnek a bűnös indulatok, a főbűnök, a kevélység, a fösvénység (= anyagiasság, az önzés), a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a jóra való restség, stb.
Mária Magdolna esete tanúsítja, hogy a hit nélküli gyásza, szomorúsága, valamint az ebből fakadó bezárkózása tette érzéketlenné a különböző jelekre, sőt még az angyalok örömhírére is. Ezek megakadályozták őt abban, hogy felismerje Jézust.
A mai evangélium szerint az emmauszi tanítványok szívét is negatív érzések töltötték el, amikor Jeruzsálemből Emmausz felé bandukoltak. Elborította őket a kiábrándulás, sőt a csalódottság, a becsapottság érzése. Ezért akartak Jeruzsálemmel együtt maguk mögött hagyni mindent, beleértve a tanítványok közösségét is. Az asszonyok tanúságtétele nem volt számukra elegendő. Nem kételkedtek az asszonyok szavaiban, de ezek még nem ébresztettek bennük hitet. Viszont legalább nyitottak voltak egymás iránt (mégiscsak ketten mentek). Megnyíltak az idegennek hitt Jézus felé is, amikor elmondták neki szomorúságukat. Ez segítette őket abban, hogy elhárítsák a számukra legnagyobb akadályt, azt, hogy elfogadják a szenvedő Messiást. Az örömük oka, amitől lángolt a szívük, annak a megértése, valamint elfogadása volt, hogy a Messiásnak szenvednie kellett.
A tanítványok számára a kenyértörés cselekedete volt az a végső jel, ami felnyitotta szemüket, hogy felismerjék az addig ismeretlennek, idegennek tűnő vándorban az Úr Jézust. Ez a felismerés azonnal megváltoztatta őket. Már nem zavarta őket, hogy lement a Nap. Eltöltötte őket is a küldetéstudat, mint az asszonyokat is, akik előzőleg még féltek. Érezték, hogy nem hallgathatnak a velük történtekről, hanem szükséges megosztaniuk az igazi örömhírt a többi tanítvánnyal, hogy látták a Feltámadottat!
Minden szentmisén erősödjünk meg mi is abban a hitünkben, hogy Jézus ígérete szerint velünk van mindig! Ő tud a mi kudarcainkról, csalódásainkról, szomorúságunkról, de ezeket szükséges Neki elmondanunk! Ne másoknak panaszkodjunk, hanem Neki, hogy megvigasztalhasson minket! Ő a mi egyedüli, igazi vigasztalásunk, valamint a boldogságunk, most, valamint az örök életben, ahová Jézus egybegyűjt minket.