Nagyszombati reggeli zsolozsmánk antifónája: „Ó, Halál, haláloddá leszek, halálos harapásod leszek néked, pokol!”
A Hitvallásunkban valljuk, hogy miután Jézus Krisztus meghalt és eltemették, „alászállt a poklokra”.
Többes számot használunk. Mert Jézus nem a pokolra szállt, az örök büntetés helyére. Az ő lelke a poklokra szállt, amely az alvilágot jelenti, azt az állapotot, ahonnan a halált legyőző Jézus miatt van kijutás.
A skolasztikus teológia magyarázata szerint a Fiú isteni Személye birtokolta Jézus emberi testét, valamint a lelkét is. Jézus halála valóságos halál volt, amennyiben a földi, emberi létének véget vetett. A halál miatt különvált egymástól az ő teste, valamint a lelke. Aquinói Szent Tamás szerint „az isteni erő Krisztus testét megőrizte a romlástól”. Halhatatlan lelke viszont leszállt a holtak honába, de mint Üdvözítő szállt le oda, hogy hirdesse a jó hírt, hogy Jézus győzött a halál felett. Erről beszélt Jézus a második húsvét alkalmával Jeruzsálemben: „Elérkezik az óra, s már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia szavát. S akik meghallják, azok élni fognak” (Jn 5,25).
A ma reggeli antifónánk arról szól, hogy Krisztus erősebb a halálnál. Ő nemcsak az Életnek, hanem a halálnak is az Ura. Az pedig, hogy Jézus a pokol számára halálos harapás, azt jelenti, hogy halála által megvált minket bűneink következményétől, a pokoltól.